Égető zöldség - Riport

Szegedi kórház, sürgősségi osztály, délután. Pánik nincs, csak kapkodás. A váró megtelt betegekkel, de a bejárathoz újabb mentők érkeznek, és orvosok is, berendelnek mindenkit, aki mozgósítható. A doktorok beöltöznek, arcuk elé maszkot kötnek. Laikus is érzi, baj van. A váróban mondogatják, titokzatos kór támadt a környéken. A mentők csak hordták az embereket Baksról. Kinek a keze, arca, lába égett, hólyagok, kelések is szaporodtak. Mi lehet ez, tudakolták. Járványra, vegyszerre, allergiás reakcióra gyanakodtak. Idővel összeállt a kórkép, s indult az „üzem”: hólyagokat szakítottak fel, megégett bőrt téptek le, sebeket kentek, kötöztek. S aki kíváncsi volt, annak elmondták: a másod- és harmadfokú égési sérüléseket filofotodermatitisz okozhatta.
A beteg biccentett, ez jó, már azt hittük, nagyobb a baj. Aki cudarul volt, a kórházban maradt, akinek otthon vacsorát kellett készítenie, távozhatott. Két hete ennek. A sebek? Csak gyógyulgatnak, ha ugyan.

A baksi önkormányzathoz tartunk. Úgy kerültek az ügybe, mint Pilátus a credóba, de helyi lakosokat akar a Kormányhivatal Munkaügyi Főfelügyelősége meghallgatni, 40 sérültet. Ottjártunkkor, hétfőn a súlyosabb eseteket, szerdán a többieket.

A meghallgatáshoz utazni kell, s az pénzben van, miből vacsorára sem jut mindig. A munkanélküliséget itt 90 százalékosra teszik. Ha akad is pénz, azt költsék jegyre? Termet ajánlottak fel a bizottságnak, beszéljenek itt. S a bizottságiak, mutatva, ők rugalmasak, ha kell, kilencre meg is jelentek. S szóltak, az első négy beidézett jöhet. Mire kíváncsiak, kérdem a bizottság egyik tagját. Mosolyogva feleli: ha végeztünk, válaszolunk bármire, kivéve az eljárás céljáról, a megállapításainkról, s arról, mi lehet a következő lépés az ügyben… Szorosan az ajtónál állunk.

A jegyző jön, Heinerné dr. Kecskés Aranka, kéri, hangsúlyosan szóljunk, újságírók vagyunk, nem bizottsági tagok. Jó ezt tisztázni. Szólunk is, s mint lemezjátszón, amikor a tű megakad, kérdezzük a kilépőket.

Úgy volt, közli Kovács Ibolya, hogy nekünk Dimovics Antal szólt, július 19-én és 20-án munka lesz, Cibakházán petrezselymet gyomlálhatunk, 500 forintot fizetnek óránként. Van-e kedved, kérdezte. Egyedül nevelek három gyereket, két napra a majd’ tízezer forint szebb, mint az álom. Busszal visznek ingyen. Na, jössz? Jövök, mondtam. A párom jöhet, kérdeztem. Jöhet, ha akar, felelte Dimovics. És a nagylányom, a Vivien? Hány éves? Tizenöt, de fejlett, erős, idősebbnek néz ki a koránál. Jöhet ő is, mondta, én is hozom az asszonyt és a két nagyobbik unokámat. A munka? Nem volt könnyű nap, összegez Kovács Ibolya, de a fajtánknak pénzt csak úgy nem osztogatnak. Háromkor keltünk, háromnegyed négyre jött a busz. Majdnem megtelt, aztán csak mentünk, fél hatra értünk oda.

A petrezselyem száradt leveleit le kell tépni, értik, kérdezték. Értjük, mondtuk. Meleg lett, örültünk, hogy trikóban, rövidnadrágban érkeztünk. Az is kedvezett, a növény méteresre nőtt, alig kellett hajolni. Vizet kaptunk, majd’ 9 órát dolgoztunk, mire szóltak, mára elég. Szó nélkül fizettek. A nap kiszívta az erőnket, hazafelé bóbiskoltunk. Láttuk, piros a lábunk, feszült is, hittük, a nap megfogta, de aki pénzt kap, ne nyafogjon. Vasárnap már jött velünk a párom is.

Balog Tibor, nyújtja a kezét a férfi. Úgy mondja, ő kőműves, 34 éves, de a munka kevés erre. A dereka sem bírja, egy nap hajtás után három nap fekvésre van szüksége, de gondolta, ennyi pénzért guggolva is kibírja. És bírta is, csak a buszon érezte, feszül a lába, de férfi hallgat, tűr. Vivien volt az első, aki otthon panaszolta, valami nem stimmel. A lábuk lángolt, feszült, mintha nyúznák. Be is lázasodtak. Doktor itt vasárnap nincs, a sebeket vízzel locsolták, aludni próbáltak.

Reggel már hólyagok is voltak rajtuk, a hús is kilátszott a lábukon. A doktor megnézte, leégette a nap, máskor kenjék be magukat naptejjel, hamar elmúlik, mondta. Hanem kutyául voltunk, főleg Vivien. Neki a keze, az arca is égett, 15 éves lánynál ez nem mindegy. Mentünk Szegedre, a kórházba. Már húsz baksi várt ott, mentőket küldtek a többiekért. Kint ültünk, hallottuk, ahogy az orvosok tanakodnak: ez meg mi lehet?! A baksiak Dimovicsot szidták, hogy ezt megcsinálta nekünk. Önök haragszanak rá? – kérdem.

Dehogy! Jót akart, a munkában megsérült ő is, a felesége, az unokája is. Kárt magában direkt csak hülye tesz. Miért haragudnánk rá? De itt van ő is, kérdezze őt!

Dimovics Antal jó kedélyű ember. Mosolyog most is, pedig bűnbak lett. Kezén, látom, jókora csomók éktelenkednek. Elkapja a tekintetem. Nem most szereztem, más házat örököl az apjától, én ezt, ez a családi örökség, mondja. Míg létezett, 2002-ig Dimovics kisebbségi képviselő volt Bakson.

Tudja, most minden szónak súlya van. Lassan, megfontoltan beszél. Úgy kezdi, egy régi csongrádi buszvezető ismerőse szólt, munka kínálkozik Cibakházán. A tulajdonos rendesen fizet, össze tudok-e szedni ötven embert. Ha kell, több százat is, mondtam neki, s döntöttem, a munkára csak cigányt hívok, járjanak végre jól az enyéim. Tata, jöhetnék én is, kérdezte az unokám. 17 éves, pénze sosincs. Persze, gyere, mondtam. Jött a nagyobbik is, ő 18 múlt, s jött az asszony is. Szombaton dolgom volt, sajnáltam is, de én csak vasárnap mehettem. Jól „kisétáltam” magam nyolc és fél óra alatt. Amikor végeztünk, fizettek rendben, mondtam is a buszban, végre roma is megcsinálta a szerencséjét.

Este már égett a lábam, mintha le akarnák szakítani a bőrt, az asszonyé olyan volt, akárha leforrázta volna. A kórházban másnap azt mondták, néhány nap, és elmúlik. Két hete ennek, ha süt a nap, ki nem mehetünk, még a fénytől is óvnak bennünket. Most úgy mondják, néhány hónap után elmúlik, de hallani olyat is, ha mély az égési seb, annak örökre nyoma marad. Fiatal lányok és sérültek, kérdem én, milyen lesz így az életük? Már nem is alszom, magam okolom, miért hívtam el az embereket. Jót akartam, s jót akarok most is.

A hazugságot nem tűröm! Írtak már olyat, a tulajdonos tudta, veszélyes a munka, ő vegyvédelmi ruhában járt közöttünk. Ilyen nem volt! Írták, vegyszerrel szórták meg a földet. Megvizsgálták, ilyen sem volt! Jelentkeztek ügyvédek, lenne egy lehetőség, perelni kéne a céget milliókra. Mire jó ez? Azt mondom, egyezzünk meg peren kívül. Senki se tudta, a petrezselyemben fényérzékenyítő anyag van, ha magas az UV-sugárzás, égési sérülést okoz. Már tudják, akik utánuk jönnek, jól beöltöznek. Hívott a tulajdonos, roppantul sajnálja az esetet, mondta. Ígérte, enyhítené a kárunkat, fájdalmunkat. Gyorstámogatásul fejenként 20 ezer forintot felajánlott, és azt, egyezzünk ki.

– Mit mondtak erre?

– Azt, hogy köszönjük szépen.

– És ő?

– Azt, hogy csak természetes, az ember, ha baj van, s ha tud, segít.