Lapos, kerek, édeskés, savanyú - Kenyérrel a világ körül

Volt idő, midőn a mindennapi kenyerünket jóval nagyobb jelentőséggel ruháztuk fel, mint manapság, amikor a bevásárlóközpont pultjáról csak úgy, könnyed mozdulattal leemeljük a villámgyorsan elkészített vekniket. A Kárpát-medence középső részén a kenyér legfontosabb alapanyaga ma is a búza, míg a Székelyföldön rozs- vagy árpalisztből is sütik.

Ahogy tőlünk északabbra haladunk, úgy kerül egyre több barna, savanykásabb cipó az asztalra. Ausztriában és Németországban már elképesztő kínálattal találkozunk, arrafelé a legnépszerűbb a sokmagvas rozskenyér. Hasonló ízvilágú a savanyú finn rozskenyér, amit az ott gyakori halételekhez kínálnak. Búzából, rozsból, zabból és árpából készítik, többnyire keverve e liszteket, illetve a tésztát gyümölcs- és zöldségreszelékkel, gombával, magvakkal gazdagítják.

Az olaszok is remek pékek. Lapos lepénykenyereik jóféle sonkával, friss salátával minden sarki büfében megtalálhatók. Kenyereiket szívesen ízesítik napon aszalt paradicsommal, olívabogyóval, fokhagymával vagy zöldfűszerekkel. Persze nem feledkezhetünk meg a pizzáról sem, elvégre azt szintén kelt tésztából sütik.

A hosszúkás francia kenyér, a bagett – a klasszikus 60 centi hosszú és nem szélesebb 5-6 centinél – nálunk is jól ismert. Nem kell szeletelgetni, csak keresztben elvágni a szendvicshez, legalább három is kijön belőle.

Görögországban a nagyméretű, lapos lagana kenyér receptje az ókorból maradt fenn, ma is szezámaggal, mákkal vagy ánizzsal ízesítik. Itt és a Közel-Kelet országaiban készülnek a zsebes kenyerek, amit pitának neveznek. Lehet bele tölteni minden jót – ahogy a görög, török, arab étkezdékben idehaza is láthatjuk.

Az orosz fekete kenyér teljes kiőrlésű rozsból készül, az idők folyamán több változata is kialakult. Az egyik a napóleoni háborúkat idézi: a híres borogyinói csata után a faluban élő özvegyek kolostort alapítottak. A legenda szerint itt született meg a borogyinó rozskenyér, mely a zarándokoknak köszönhetően egész Oroszországban kedveltté vált.

A zsidó gasztronómiában a pászkát az Egyiptomból való kivonulás idejére eredeztetik. A történet szerint már nem maradt idő megkeleszteni a kenyértésztát, így anélkül sütötték meg. Megszületett a kovásztalan kenyér, a pászka.

Az indiaiak lapos kenyerét, a chapatit száraz serpenyőben vagy vaslapon sütik, és frissen-melegen tálalják.

A dél-amerikai népek a kukoricalisztből gyúrt, lapos, forró lapon megsütött tortillát kedvelik, mely az egész világot meghódította. Zöldségeket, húsokat tesznek rá, méregerős szószokkal ízesítik, s félbehajtják vagy felcsavarják, mint mi a palacsintát.

Tehát ahány kultúra, annyiféle kenyér – mondhatnánk, de így ez sem igaz, hiszen akadnak országok, ahol régiónként is sokfajta változatot alkottak a pékek. Milyen szerencse, hogy még csak el sem kell utazni ahhoz, hogy megkóstoljuk a javát, hiszen a legtöbbjük már kapható itthon is. És sokan újra felfedezték a házi kenyérsütés örömét: ma már mindenféle alapanyag beszerezhető ahhoz, hogy a világ bármely szegletének pékáruit – a magunk örömére – saját kezűleg elkészíthessük.