Mégis megzendült

Fejébe vette a cseh Thomas Bata, hogy cipőgyárat épít Tiszaföldvár-Martfűpusztán, s az üzem 1942-től ontotta a lábbeliket. Aztán ideért a háború, majd jött az államosítás, mígnem a hatvanas évektől a Tisza Cipőgyár országelsővé küzdötte fel magát. A következő évtizedben aztán növényolaj-, nem sokkal később sörgyárat avattak: magukhoz vonzották a dolgos kezeket. Martfű 1950-től önálló településsé, húsz esztendő múlva nagyközséggé, 1989 óta pedig várossá lett. Csak egyvalami maradt ki mindig a hivatalos szándékokból: a templomépítés. Nem így az emberekéből.

Hallgassuk Tamási József atyát:

– Martfű egyre gazdagodott, művelődési házat, postapalotát, szakmunkásképzőt, középiskolát kapott. Vallásról vajmi kevés szó esett, három évtizeden át a hitoktatás és a szentmise álom maradt, a temetőben nem szólt lélekharang. A mindenkori tiszaföldvári plébános – akihez a martfűi hívők is soroltak – igyekezete évtizedekig szinte észrevétlen maradt.

No, ebbe a helyzetbe csöppentem bele 1983-ban. Ha megpróbáltam egy-két gyerekkel valahol hittanórát tartani, jött az Állami Egyházügyi Hivatal szolnoki főnöke: „Plébános úr, túl nagy a nyüzsgés.” Ám Isten malmai lassan, de biztosan őröltek, ’87-ben sikerült lélekharangot állítanunk a temetőben. Többen állítják, akkori euforikus hangulatomban azt mondtam: megszólal majd még máshol is a harang. De hogy hol, mikor, mekkora, legszebb álmomban sem tudtam elképzelni.

Aztán 1990-ben megtört a jég, a város szélén templomépítésre elég területet vehettünk birtokba, megkaptuk az engedélyt is. Amikor ezt a váci püspök atyának elmeséltem, nem akarta hinni. Martfűn? Kizárt dolog.

Alapítványt tettünk, egy évre rá alapkőszentelést tartottunk, utána tavasszal nekiveselkedtünk. Hogy miből? Negyven család rögtön összeadott 200 ezer forintot. Vállalkozók, cégek a gyártmányaikból ajánlottak, elfogadtuk, pénzzé tettük.

Hogy mi minden jött és ment, s lett belőle vasbeton meg tégla! Egyik nap betörtek Tiszaföldváron a plébániára, hiszen ha templom épül Martfűn, biztosan dúskálunk a pénzben. A tárgyaláson kiderült, hogyan gyűjtögetünk. Hívatlan látogatónk barátnője akkortájt nem tudta értékesíteni a libáit, ajánlotta, vigyünk el tőle több százat. Két nap alatt 630-at adtam el egy teherautó platójáról, ez százasával 63 ezret hozott. Karácsony és szilveszter között a budapesti Váci utcában, reverendában, kezemben persely, köröttem ministráns gyerekek, gyűjtöttük az adományokat. Nos, az első kapavágástól az orgona felszenteléséig kereken tíz esztendő szaladt el. Kiről is nevezzük el a templomunkat, ki legyen égi patrónusunk? Szent Tamás apostolt választottuk, a kételkedőt, hitetlenkedőt.

A terveket a soroksári Marosi Gábor készítette, ingyen. Tamás apostol életének két legfontosabb helyszínét komponálta bele az épületbe. Jeruzsálemet, ahol együtt volt Jézussal és a föltámadása után találkozott vele – s Indiát, ahová téríteni ment és vértanúhalált halt.

Ezért a templom alaprajza a jeruzsálemié: egyenlő szárú kereszt, a négy sarkában négy külön kis kereszttel. A homorú kupola, a mellette 38 méter magasba törő torony pedig India keleties hangulatát idézi. Az előtér alatt urnás temetkezési hely, a karzaton hittanterem épült. S persze szintén ott a gyönyörű, 23 regiszteres hangversenyorgona.

Koncerteken is megszólal, hiszen ami nem ellenkezik a kereszténységgel, annak helye van Isten házában, itt imádságként hangzik el minden Ave Maria, egyházi zene, kegyes ének. Szent Tamás-templom nincs sok a világon, a lipcsei a leghíresebb.

Ma Magyarországon a martfűin kívül a Szombathely melletti Nárai falué őrzi Tamás emlékét, bár az ottani névválasztás eredete már a homályba veszett. Pál apostol szavait kölcsön véve, Martfű templomépítő közösségének valamennyi tagja elmondhatja: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.”