A körorvost egy Palma matracról mentették ki - Visszaérkezett, doktor úr?

Hogy egy kicsit elmerüljünk témánkban: a lexikonok szerint az amerikai Joshua Slocum 1895. április 24. és 1898. június 27. között, vagyis több mint három év alatt hajózta körül elsőként a Földet.

Hajója, a Spary egy aprócska, alig 11 méteres vitorlás volt. A korabeli bulvársajtó azonnal elnevezte Slocumot az Újvilág Kolumbuszának, miközben ez a Kolumbusz például úszni sem tudott, ugyanis ezt a tudományt szükségtelen butaságnak tartotta. Vélhetően e butaság hiánya okozta vesztét egy következő útja alkalmával…

Az annalesek beszámolnak Sir Robin Knox-Johnston angol tengerész vállalkozásáról is: ő az első, aki megállás nélkül vitorlázta körül a Földet, ugyancsak egyedül. Hajója a 10 méteres Suhaili, amelyen a legfontosabb műszer egy kocsmából ellopott barométer volt. Rajta egy felirat: „A lovely day for a Guinness”, ami azt jelentené, hogy a barométer szerint ez egy tökéletes nap egy Guinnessre, vagyis egy pofa barna sörre. Nomen est omen – Sir Robin teljesítménye viszont bekerült a Guinness-rekordok közé: 1968. június 14. és 1969. április 22. között, azaz 313 nap alatt kerülte meg a Földet. (Itt jegyezném meg: egy ilyen körülhajókázás nagyjából 25 ezer tengeri mérföld, vagyis úgy 46 ezer kilométer, amit manapság már nem egész 80 nap alatt illik teljesíteni.)

A listára kívánkozik még Kopár István, az első magyar szóló Földkerülő, aki 1990. június 29. és 1991. május 14. között kerülte meg a Földet egyetlen kikötéssel Salammbo nevű, Balaton 31-es típusú vitorlásával.

Herédy doki majd’ 15 évvel előtte indult, vagyis címszó kéne, hogy legyen a lexikonokban. De hát nem az…

– Ugyanis már az Égei-tengeren, Görögország magasságában elsüllyedtem. Addig nagyjából 2500 kilométert tehettem meg, ami dicséretes, de lássuk be, messze van a tervezett 46 ezertől.

– Időzzünk még 1974. augusztus 20-nál, amikor is Herédy doki kis hajójával „felvonult” az akkor szokásos budapesti vízi parádén, amiről nem csak a Szabad Föld, de a tévé híradója is beszámolt.

– Megjegyezném, ezt a filmet később mindenfelé mutogattam, bizonyítva a hitetlenkedőknek, hogy milyen fényes ünnepséggel, tűzijátékkal búcsúztatott Magyarország lelkes népe…

– Az úti cél?

– Las Palmas, ami Afrika nyugati oldalán, a Kanári-szigeteken található. Innen indultam volna nyugat felé, átkelve a Panama-csatornán, majd érintve a Galápagosz-, a Tahiti-, a Szamoa- és a Fidzsi-szigeteket, hogy aztán a Jóreménység fokát, vagyis Afrikát megkerülve érkezzek vissza ismét Las Palmasba.

– Ez derék, de Las Palmasig is el kellett volna jutni!

– A rakparton lévő Matróz kocsma elől indultam, némi rum és néhány korsó sör után. Az ember beindítja a vitorlás öt lóerős motorját, s elindul lefelé a Dunán. Mohácsig nem is volt baj, de a határnál kiderült, hogy nekem nincs útlevelem. Azt ugyanis bevonták, mert biztosak voltak abban, hogy disszidálni akarok. Ez persze engem egy cseppet sem zavart, a mohácsi parancsnokot se nagyon. Azt találta ki, hogy aznap ő szabadságon van, s helyette mindjárt jön az Imre bácsi, aki roppant mód szereti a cseresznyepálinkát. Tényleg jött Imre bácsi, tényleg szerette a cseresznyét, így átmehettem Jugoszláviába. Az első faluban kaptam egy papírt, ami a rendőr szerint egészen a Fekete-tengerig jó. Na persze, nem ismerte a román gyakorlatot… De én igen, így sikeresen odakötöttem a vitorlást egy hatalmas orosz tolóhajóhoz, azzal csorogtunk lefelé. A kapitány nagyon megkedvelt, ezért aztán Brăilánál, ahol a románok erősen érdeklődni kezdtek a papírjaim iránt, az orosz egyszerűen keresztbe fordította a vontatmányt, elzárva a Dunát, s közölte: ha én nem mehetek tovább, ő is marad…

– Ha az iskolás térképekre jól emlékszem, Constanzánál lehet kijutni a Fekete-tengerre, ahonnan már csak egy ugrás a Boszporusz, hogy aztán beússzunk a Márvány-tengerbe, ahonnan kijutunk az Égeire, ahol aztán a sajnálatos elsüllyedés történt.

– Mégpedig úgy, hogy a már említett kis motor – ami elsősorban az áramtermelés miatt járt – tengelye elferdült, s szép lassan lyukat vágott a vitorlás fenekén. A tenger szeretett volna bejönni, én szerettem volna, ha kint marad, de egy idő után beláttam, neki lesz igaza. Ezért összepakoltam, a Tardi Harmatot teljes zászlódíszbe öltöztettem, átszálltam a mentőcsónakba, onnan filmeztem, ahogy a vitorlásom, s ezzel a gyerekkori álmom eltűnik a tenger mélyén.

– Milyen az élet egy mentőcsónakban a tenger közepén?

– Sokat erről nem tudok, mert ahogy átszálltam, megtaláltam a csónak leírását, amin az állt: sós vízben nem használható. És tényleg nem volt használható, a ragasztásoknál máris engedni kezdett. Na de volt nekem egy eredeti Palma gumimatracom is…

– Megkérdezhetem akkor, milyen az élet egy gumimatracon a tenger közepén?

– Ami azt illeti, a matracon nem én voltam, hanem az a néhány tárgy, ami a kétszeri elsüllyedés után még megmaradt. Én a matracot magam előtt tolva úsztam utána.

– Hazáig?

– Nem egészen, úgy egy nap múlva arra jött egy kirándulóhajó. Különösen a gyerekek örültek, azt hitték, ez az attrakció a kirándulás része… A hajósok kimentettek, majd a görög partok közelében kiraktak a gumimatracommal együtt. Innen vonattal átmentem Bulgáriába, ahol egy tök részeg magyar delegációt találtam a repülőtéren. Máig nem tudom, kik lehettek, de különgép jött értük, ők meg szerencsémre befogadtak. Ferihegyen meg se merték szólítani őket, engem se…

– Ha már visszafele úszunk a történetben, kanyarodjunk még visszább: honnan ez a hajósszenvedély?

– Azt nem mondhatnám, hogy családi örökség, mert majd’ mindenki orvos volt. Apám is. Róla feljegyezték, hogy életében mintegy 50 ezer mandulaműtétet végzett… Vagyis én is gégész lettem. Egy ízben éppen egy tengerészt operáltam, aki jajgatás helyett olyan szépen beszélt a tengerről, hogy szinte beleremegtem a vágyakozásba. Azonnal jelentkeztem hajósnak. Előbb tessék katonának menni – mondták, s én, aki apám jóvoltából addig felmentett voltam, óriási botrányt csinálva elvitettem magam katonának. Amikor leszereltem, jelentkeztem a Csepeli Szabadkikötőben. Fel is vettek irodafűtőnek. Aztán hosszú vizsgálódás kezdődött, mert az istennek sem értették, hogy miért akar egy sebész tengerész lenni. Mi másért, hát mert disszidálni akar, gondolták. De végül is felvettek az 1200 tonnás Dunaújváros nevű teherszállítóra deckboynak, vagyis hajósinasnak. Bejártuk a Földközi-tengert; nem azért mondom, de másfél év múlva sikerült felverekedni magam a ranglétrán egészen a deck-purser, azaz az élelmezési tiszt rangjáig. Akkor jött egy minden addiginál okosabb ember, aki közölte, döntsem el: orvos leszek vagy hajós, a kettő nem megy tovább.

– És?

– Talán rosszul választottam, ugyanis partra vetettem magam… Tardon kaptam állást, ott lettem, ahogy akkoriban mondták, körorvos. Tíz év telt el betegek között, receptírással, hogy aztán rádöbbenjek, nem bírom tovább. Mindenemet eladtam, az addig összegyűjtött pénzemmel együtt lett nyolcszázezer forintom, abból megvettem és felszereltem a Tardi Harmatot, és nekiindultam a másfél évre tervezett útnak.

– Nem akarok szárazföldi patkányként tamáskodni, de mégis, miért gondolta, hogy ebben a lélekvesztőben szembe tud szállni a végeláthatatlan óceánokkal, a viharokkal, a ciklonokkal, a tíz-húsz méter magas hullámokkal, hogy a fej nélküli tengerészekkel megpakolt kísértethajókról most ne is kérdezzem?!

– Ott volt ugyebár a Dunaújvároson eltöltött másfél év, aztán némi balatoni hajós tapasztalat, ja, és vettem néhány könyvet a tengeri vitorlázásról is. Gondoltam, mi baj érhet?

– Ezt már tudjuk… És ezzel végleg befejezettnek nyilváníthatjuk a gyerekkori álmot?

– Szó sincs róla! Öt évvel később ismét az óceánon voltam. Barátom New Yorkban vett egy szép nagy fahajót, a Bolerót. A hajóval együtt vett egy Rozi nevű nőt is, aki Ausztráliába akart jutni. De terveink között szerepelt a portugál Faro kikötőjéből indulva, Martinique szigetéig eljutva egy világcsúcs beállítása is, amit egy árboctörés ugyan jelentősen lassított, de azért a 17 napos óceánátkelés így sem volt rossz teljesítmény.

– Hogy a legfontosabbal folytassuk: mi lett Rozival?

– Sajnos nem tudom, a Bolerót felkapta egy forgószél, és miszlikbe törte. A társaság meg szétszéledt, bár időnként felbukkannak Tiszaderzsen, ahol már vagy 25 éve élek. Hétszer választottak polgármesternek, nem mondom, hogy vita nélkül, időnként a testület kitesz, de egy újabb választás után rendszerint megint nyerek. Vizsgázott anyakönyvvezető is vagyok, ám a munkám az esketéssel nem ér véget, sokszor játszottam lakodalmakon Burai János cigányprímás barátom zenekarában. Hajnalig ment a mulatás, aztán frissen irány a szomszédos Abádszalók, ahol háziorvos vagyok.

– És a tenger?

– Ha lehet, minden évben megyek. Van egy barátom, akinek a horvátországi Murter szigetén van egy 14 méteres vitorlása, a Sephir. Van ott vagy ezer sziget, azokat látogatjuk. Mindegyiken van egy vendéglő, sok időbe kerül mindet megismerni.

– Az idei út már megvolt?

– Sajnos közbejött egy baleset: szívinfarktust kaptam menet közben, a kocsi felborult, én három hónapig félkómában feküdtem. De már jól vagyok. Ilyenkor a legfontosabb, hogy az ember ne hallgasson az orvosokra, és dolgozzon. Amúgy is, még csak 76 éves vagyok, kocsi híján most egy kis motorral járok át Abádszalókra. Azért lehet, hogy az idei út elmarad. Vagy talán… Majd meglátjuk…