Amikor meghallotta a nagy primadonna nevét, azt hitte, szórakoznak vele

– Hálás vagyok azoknak, akiknek eszébe jutottam a jelöléskor. Felhívott a szervező, aki Honthy Hannaként mutatkozott be. Gondoltam, valaki szórakozik, azt kellett volna mondanom, hogy én meg Blaha Lujza vagyok. Aztán kiderült, tényleg ez a neve, csak simán Honti. Amikor elmeséltem neki, jót nevettünk rajta! Első blikkre nehéz felfogni, ha az ember kap egy komoly elismerést. Így jártam a Kossuth-díjjal is. Elolvastam az értesítést, de nem akartam hinni a szememnek, megkértem hát a férjemet, nézze már meg, tényleg az áll-e a levélben, hogy engem is kitüntetnek.

– Az elismerések lezárnak egy pályaszakaszt?

– Vehetjük egy-egy korszak összegzésének is. 1981-ben Jászai-díj, 1996-ban Kossuth-díj, 2006-ban Örökös Tagság a Halhatatlanok Társulatában, és most a Prima Primissima-jelölés – mind jókor érkezett. Igen, fontos időszakokat zárnak le, de attól ugyanúgy megy tovább az élet. Nincs megállás, nincs mélázás. Az elismerés, még ha életműért is adják, nem azt jelenti, hogy visszavonulót kell fújni. Jólesik, hogy még nem felejtett el a szakma és a közönség.

– Hogy felejtenék el?!

– Vannak hosszú évek, amikor búvópatakként csörgedezik az ember.

– Ön is csörgedezett már búvópatakként?

– Hajaj, egy időben sokat utaztam vidékre. Szörnyű nehéz volt, de most visszagondolva varázslatosnak látom. Ha Zalaegerszegen, Sopronban vagy Szolnokon kínáltak szerepet, már repültem is. Az Új Színházban töltött tizennégy évem alatt nem mindig halmoztak el munkával, ilyenkor mentem máshová, és így vált teljessé az életem. Semmilyen hiányérzetem nem volt.

– Hogyan viselte az utóbbi éveket az Új Színházban?

– Nagyon megsínylettem. Háttérbe szorította a művészeti munkát a színház előtt fröcsögő, gyűlölködve veszekedő tömeg megjelenése. Láttam a kétségbeesett kollégáimat, aki csak tudott, elszerződött innen. Én maradtam, mert azt gondoltam, évad végére biztosan letisztulnak a dolgok. De a kép csak jobban összezavarodott. Eljutottam arra a pontra, amikor azt hittem, nem tudok többé színpadra lépni.

– Miközben élete egyik legnehezebb szerepét játszotta!

– Németh László Bodnárné című drámájának főhősét. Embert próbáló feladat volt. Ráadásul a főpróbahéten nem is tudtam részt venni, emlékszik, akkor bénult meg az ország a márciusi hóviharok miatt, én speciel Sopronban ragadtam.

– Megkönnyebbült, amikor a Nemzeti Színházba szerződött?

– Akkor meg itt ment az őrület! Tartott a hisztérikus politikai színjáték, amitől én távol tartottam magam. Vidnyánszky Attilával többször dolgoztam együtt korábban, a világ végére is utána mentem volna. Egykoron Horvai István rendezővel voltam így.

– Az a baj, hogy a művészvilág is megosztott.

– Engem is többen féltettek az Új Színház és a Nemzeti miatt is, köztük olyanok, akikkel harminc éve jóban vagyok. Nem veszem tudomásul, de attól még a megosztottság létezik. Most politikáról fogunk beszélgetni?

– Ön szerint ki tudjuk kerülni?

– Hát nem nagyon. Az ember lakmuszpapír, felszívja a körülötte lévő közeget. Hogyan is lehetne érzéketlenül közlekedni?! Én próbálom mindenkivel megtalálni a hangot. Szívesen elbeszélgetek a mézet áruló méhésszel, mert kíváncsi vagyok a világról alkotott véleményére. Aztán ő is meghallgat engem.

– Elégedett a feladataival?

– Három darabban vagyok-leszek benne. Nemrég mutattuk be Gombrowitz Operett című abszurdját. Énekelek, táncolok, „belakom” a színpadot. Hatalmas ez a játéktér, ki kell tapasztalni, hogy lehet ebben intimnek lenni. Beszereztem egy csomó eldobható kontaktlencsét, nem szeretném rosszul felmérni a távolságokat. Imádom a csapatot, a fiatalokat, család lettünk. Mindenki egy irányba húz.

– Hogyan fogadták itt?

– Olyan voltam, mint a katicabogaras bögre. Mosolyogva libbentem be az ajtón. Életemben fel-felbukkan a Nemzeti. Hajdanán a stúdiójában ismerkedtem a színészettel, aztán az 1990-es évek elején Csiszár Imre hívott. Most megint visszatértem és akklimatizálódom.

– Biztonságban van?

– Pályám során csak rövid ideig voltam bizonytalanságban, amikor szabadúszó lettem. Még csak negyvenéves voltam, azt gondoltam, mindenhová engem fognak hívni, ahová ez a szerepkör kell. Hát tévedtem! Negyvenéves színésznőkkel Dunát lehetett rekeszteni. A József Attila Színházban kétszer három évig és közte a Vígben tíz évig pályám meghatározó szerepeit játszottam. A makrancos hölgy, Sok hűhó semmiért, Csoda – sorolhatnám. Őszinte leszek: később előfordult, hogy önmagamat vesztettem. Nekiálltam keresni azt az Ildikót, aki én vagyok. Akin nevet vagy sír a közönség. Ekkor vágtam neki a vidéknek.

– És megtalálta önmagát?

– Remélem. De még mindig van keresgélnivalóm.

– Vágyik a közönség szeretetére?

– Az nem kifejezés! Azt mondta a fiam, nekem olyan szeretetigényem van, hogy ha egyszer megélném az igazi szeretetet, másnapra meghalnék. Én mindig mindenkivel kedves vagyok, ilyen a természetem. Görcsösen semmit nem akarhatnék. Emlékszem egy borzasztó próbasorozatra, nem akart kikerekedni, már papírzsebkendőre írtam az instrukciókat. És az öltözőmből besétáltam a színpadra, szembeálltam az üres nézőtérrel, és suttogva köszöntem jó estét. Megdelejeztem a majdani publikumot, hogy szeressenek bennünket. Ezt a „szertartást” egyébként már a Nemzetiben is elvégeztem. Ha hiszi, ha nem, sokkal lazábban ment minden.

– Ön egy energiabomba, mindig szikrázik!

– Ez baj. Ha sok vagyok a szerephez, le kell „fejtenem” magamból pár réteget. Amennyiben rátalálok a szerep sajátosságára, akkor megnyugszom, mert csak a szükséges lendülettel viseltetek iránta. Filmen egészen másként van. Ott lecsupaszítottabbak az eszközök. Megszűnik minden körülöttünk, és megszületik a csoda. Szabaddá válik az ember, lebeg fenn, az égen. Nincs félelem, kegyelmi állapotba kerülünk. Aztán a vége kipurcanás, és jöhet a konyak.

– Meddig szabad a színész?

– Csak egy renden belül szabad. A gyeplőt a rendező tartja kézben, máskülönben a fene nagy érzékenységemmel félrevinném a darabot. Máskor meg a rendező annyira erős egyéniség, hogy az én szabadságom csorbul tőle. Talán Vukán Gyuri zeneszerző fogalmazta meg a legjobban: „Én vagyok a hangszer, játssz rajtam!” A magánélet persze más. Egyedül élek Pomázon, időnként azonban nagy a nyüzsgés a házunkban. Fiam és lányom felnőtt, nem köthetem magamhoz őket. Nem szólok bele a dolgaikba sem, viszont elmondom a véleményemet, aztán vagy elfogadják, vagy nem.

– Aggódó anyuka?

– Állandó feszültségben voltam, hogy érnek haza éjszaka. De nem lehet így élni. Majd szólnak, ha bajba kerültek. Sokat erősödtem ez ügyben, próbálom visszafogni magam.

– Hogyan él Pomázon?

– Amikor elváltam, új életet akartam kezdeni egy kertes házban. Amihez már gyerekkoromban hozzászoktam, hiszen RákoscsabaÚjtelepen nőttem fel, udvarunkon kutyák, macskák, tyúkok vettek körül. Amikor Óbudára költöztek a szüleim, földszinten laktunk, anyukám szőlőlugast telepített. Pomázon csodás otthont teremtettem. Mivel a fiam dobol, süketszobát is kialakítottunk neki a gyakorláshoz, ami most éppen használaton kívül van. Egy időben nálam lakott a kedvesével. Hogy, hogy nem, felgyulladt a konyha. Előfordul néha, velem például az előző házunkban kétszer is megesett. Szóval, kissé megfutott az étolaj és lángra lobbant. Kaptam a telefonhívást, szép lassan leesett, mi történt. Hazafelé tartva bementem a boltba bevásárolni, vettem egy üveg whiskyt is. Otthon rémes látvány tárult elém. Türtőztettem magam, elővettem három poharat és töltöttem az italból. Egészségünkre, gyerekek! – és ezzel lerendeztük a dolgot. Nem tudnék innen elköltözni, pedig célszerűbb lenne, hiszen magamnak nem kell ekkora hely. Hiányoznának a virágaim, a gyümölcsfáim, a zöldségeskertem. Képzelje, saját pálinkám van, itt szedtem a körtét, amiből főzettem. Megkóstolja?...