Geszti Péter: Átjárok a lezárt világokon

– Ha nem tévedek, azt, hogy nemrég szétszedte a sajtó, a Hungarian in Europe című dalának köszönheti...

– Hozzájárult, az biztos. Mint a klip kapcsán tett nyilatkozatom, amelyben kiszakadt belőlem, mit gondolok a hazai állapotokról. Sting örökzöldje, az An Englishman in New York átiratához ugyan hamar megkaptuk a jogosítási engedélyt az őt képviselő EMI kiadótól, de csak harmadik nekifutásra tudtam elkészíteni a videoklipet.

– Miért nem sikerült előbb?

– Túl sokat szöszmötöltem vele, és nem találtam szponzort sem. Megijedtek a témától. Végül kollégáimmal fejlesztettünk egy weboldalt, ahová bárki feltölthetett magáról felvételeket, és saját zsebből készült el a közösségi videoklip.

– Pontos lett a látlelet?

– Nem meglepő, hogy külföldre szakadt hazánkfiai jelet akartak adni magukról. A legtöbbjüknek hiányzik a szülőföld, a zsigeri honvágy legyőzhetetlen érzés. Jóval összetettebb a kivándorlás problémája, mint gondoltam az elején. Ahány ember, annyi sors, annyi indok, annyi értékelés. Van, akit a kíváncsiság hajt, de a nagy többség egzisztenciális, szakmai kényszerből távozik külföldre, és ez drámai jelenség.

– Belejátszik a pillanatnyi politikai helyzettel való elégedetlenség is, nem?

– Én egy visszatérő közérzeti helyzetet látok. Nem ez az első kivándorlási hullám, amikor magyarok tömegei gondolták, hogy el kell menni, mert nem látnak távlatot az itteni életükben. A videót beküldők közül sokan állítják, hogy külföldön újrakezdve nagyobb szelet kenyér jut. Csakhogy rendszerint keserű az a kenyér. Mások szerint bolond, aki nem indul útnak. Ha jobban megkapargatjuk az ilyen posztokat, persze önigazolást és némi provokációt is felfedezhetünk. Az itthon maradottak reakciói is sokfélék. Aki beszorult egy élethelyzetbe, vagy sóhajtozik, vagy bízik a sorsban, vagy frusztrált, és sok az indulatos vagy épp rasszista reakció, amely előítéletektől bűzlik, és pártok lózungjait böfögi fel.

– Ön gondolt már arra, hogy menni kéne?

– Persze, ahogy sokaknak megfordul a fejében. Nemrég beszéltem egy negyvenes házaspárral, akiknek jól megy az üzlet itthon, mégis kiköltöznek Bécsbe, mert nem szeretik az itthoni acsarkodás légkörét, és nem is számítanak változásokra. Engem is kritizáltak érte, „miért jár a szám”, ha nincsenek napi anyagi gondjaim.

– Én is ezt kérdezem...

– Mondják: nem csak kenyérrel él az ember, és nem pusztán az anyagiak játszanak szerepet abban, hogy valaki itthon otthon érzi-e magát.

– Geszti Péter megosztó személy?

– Bizonyára. Itt egy fickó, aki egyszerre szerepel a reklámiparban, a zenében, a médiában. Celebnek értelmiségi, értelmiséginek celeb, a zenészeknek reklámos, a reklámosoknak zenész. A ballibek a Nemzeti Vágtát utálják, a fideszesek az ARC kiállítást, a kereskedelmi tévés X-Faktor sikerét meg együtt. Nem könnyű belenyomni a meglévő klisékbe, és ez idegesítő. Az, hogy sokat dolgozom, még senkinek sem fájt, csak az eredménye.

– Vagyis irigylik önt?

– Szinte mindenki irigyel mindenkit. Zsigerből, féltékenységből, hivatalból, sportból, megszokásból.

– Ha tartozna valamelyik brancshoz...

– Egyértelműen semmilyen csoport nem tart a saját kölykének, és ezt nem is bánom. Merthogy azt látom, e csoportok tagjai egymással sem szolidárisak már rég. Ahol közellenségnek gondolnak, ott ocsmány stílusban írnak rólam és a dalról is. Amikor pedig erre azt mertem mondani, hogy legtöbben a magukra szabott, szűk kultúrgettóban osztanak észt, kiakadtak. Hogy mer visszaszólni egy ismert személy például az online sajtónak?! Hogy mer véleménye lenni, ha nem nyomorog?! Hogy mer még egyáltalán nem kipusztulni? Horribile dictu még állami támogatást is kap.

– Ha már szóba hozta az állami támogatást: ugyebár évi hatmilliót kap az Andy Vajna által vezetett Magyar Nemzeti Filmalaptól marketingmunkáért. Ismerték egymást korábban is?

– Hogyne. Andy Vajnával először A miniszter félrelép című filmben dolgoztunk együtt, én irányítottam a film reklámkampányát, sőt még a forgatókönyvírásba is bevont. Barátivá fejlődő munkaviszony lett belőle. Amikor a magyar film népszerűsítése került napirendre, Vajna felkért, amit megtisztelőnek tartok. Érdekelt a munka, izgalmas a rendezőkkel, a producerekkel dolgozni, gondolkodni, hogy miként lehet sikeresebb a filmjük. Vajnától pedig ezen a téren lehet tanulni.

– Tudvalevő, hogy nincs könnyű helyzetben a filmgyártásunk, a Vajna-éra nem mindenkinek kedvez. Mire lehet alapozni a marketinget?

– Én úgy látom, hogy a Nemzeti Filmalap nyitott, befogadó és kezdeményező. Nem készülnek kurzusfilmek, viszont meglepően friss és bátor témák kerülnek vászonra. A marketinget a jó forgatókönyvekre, rendezőkre és a kedvelt magyar színészekre lehet alapozni.

– Mit kell másként csinálni?

– Sokkal többet kell dolgozni a producereknek, főleg, ha szórakoztató filmet készítenek. Médiatámogatókat kell gyűjteni, kommunikációs stratégiát kialakítani, használni az online közösségi médiát, és több felelősséggel kell gondolkodni már a gyártási folyamat alatt is, hogy mit kezdenek majd a kész filmmel.

– Mindezért sok vagy kevés a hatmillió?

– Mivel más cégnek is adok személyesen tanácsot, az a tapasztalatom, hogy a havi ötszázezres tanácsadói díjazás a reklámszakmai piacon az alsó határ. Az évi hatmilliós összeggel néphülyítést tartani egyszerű, hiszen ez érthetően óriási pénznek tűnik egy közalkalmazottnak vagy egy munkahelyéről kidobott embernek. Ahhoz képest viszont finoman szólva is kevés, ami akkor lenne elérhető, ha állami kommunikációs pályázatokon nemcsak polgármesterek szomszédai, miniszterek és államtitkárok sógorai nyernének, hanem a reklámszakma valódi profijai, akik versengve nyújtanának valódi teljesítményt.

– Az ötszázezres alsó határ is sokaknak elérhetetlen fizetés...

– Tisztában vagyok vele, hiszen sajnos a családtagjaim számára is az. De ezzel el is érkeztünk a szociális demagógia vizeire. A következő kérdés innen az, hogy mennyit nyertem a rezsicsökkentéssel.

– Én mást kérdezek: a filmalaptól 7,5 millió forintot nyert a dokumentumfilmjére. Ezt nem tartja összeférhetetlenségnek?

– Ha annak tartanám, nem vettem volna részt a pályázaton. Nincs összefüggés a két munka között. Az egyikben szaktanácsadóként, a másikban alkotóként dolgozom. A reklámos szerződésemben pedig benne van, hogy a tervezett alkotás reklámtevékenységét eleve nem végezhetem. Csak a pontosság kedvéért: az említett dokumentumfilm támogatása a fejlesztésre, előkészítésre vonatkozik, nem az én cégem kapja a pénzt, én társ-forgatókönyvíróként veszek részt a munkában.

– Miről szól a támogatott filmje?

– Filmünk egy hungaricum történetéről fog szólni, ha elfogadják a forgatókönyvet, amit a legelismertebb magyar dokumentumfilmes rendezővel közösen rakunk össze.

– Sikerrel szerepelt a Nemzeti Kulturális Alapnál is. Az is állami pénz?

– Az nem közpénz. Abból az összegből származik, amelyet azelőtt a Magyar Szerzői Jogvédő Iroda (Artisjus) maga tett pályázhatóvá, hogy ezzel minket, szerzőket támogasson bizonyos jogdíjaink kiesése miatt. Ezt a pénzt azonban ma már az NKA kezeli, miután politikai döntéssel elvonta a jogot a szerzők szervezetétől, hogy maguk rendelkezzenek az őket illető pénzről. Ezzel sem értek egyet, de ettől még pályázok most is és a jövőben is, ugyanolyan méltányosan, mint bármelyik szerző kollégám. Most először pályáztam itt, főleg azért, mert a piaci források jórészt megszűntek. Mindenesetre száznál is több szerzővel együtt nekem is sikerült, 800 ezer forintot ítéltek meg két új kulturális produkcióra.

– Mégis, minek tulajdonítja a támadásokat?

– Átjárok a lezárt világokon. Nem a háború és a neurózis, hanem a jó szándék és az értelem logikája szerint próbálok élni, dolgozni, mintha még érvényesek lennének a normális demokrácia és a szabad verseny játékszabályai. És lehet, hogy tévedek.