Hűséget igen, vakságot nem fogadtunk!

SOPHIA LOREN: Rafinált csapdát állított

Úgy hiszem, elérkezett az ideje annak, hogy felfedjem első találkozásomat a Mellel. A dolog úgy történt, hogy a 16 éves H. Kati a sas-hegyi nagyobb srácok őszinte döbbenetére engem választott fiújának, engem, aki akkor még csak 14 voltam. Vélhetően úgy gondolta, hogy ha velem indul el a szex El Caminóján, akkor ő diktálja a tempót, s nem valami gyakorlott strici.

Egyszer aztán eljött a nap, amikor szobájába invitálva lehúzta a redőnyt – ugyebár jótékony félhomály, ahogy az a filmekben szokás –, és ledobta a bikinifelsőjét. Én – ugyancsak a filmek tanúsága szerint – nem voltam rest, odaugrottam, ledöntöttem a kanapéra, és jó erősen belemarkoltam abba a két gyönyörű, körte formájú, soha el nem feledett cicibe, azt hívén, ez maga a szex! Csak a sikoltozására tértem magamhoz…

Vagyis jelenthetem: 14 éves korom óta, vagyis kereken ötven éve nagy barátja vagyok a mellnek, mégpedig a kicsinek. Bár tudom, a felmérések szerint a férfiak a nagyobb mellméretet tartják az ideálisnak, a dúsabb kebel a férfiak többségének komoly érv. A mell nagyon fontos szerepet játszik a kamasz fiúk erotikus fantáziáiban, a nagy mell csakis a pornográfiában: ha kufircolnak, akkor legyen nagy, ha finomkodóan esztétizálnak a művészek, akkor legyen kicsi – ez az aranyszabály.

Mindez természetesen Sophia Lorenről jutott eszembe. Aki mindebből a legtöbbet tudta, vagyis azt, hogy az erotika lényege a halasztás. Nem a beteljesülés, hanem annak felvillantása. Az érdeklődést igazán az gerjeszti, ha vágyakozásunk két darab tárgya némiképp el van tüntetve.

Már Pietro Aretino is tudta ezt: az 1500-as évek olasz reneszánsz írója így írt a kurtizánhivatás szakmai fortélyáról: „Mutasd a blúzon keresztül a kebledet, hogy csak az ingnyíláson keresztül lássék; aki megpillantja, le nem veszi róla a tekintetét.” Mert hát a mell és a dekoltázs évezredek óta az egyik legrafináltabb csapda, amit a nők a férfiaknak állítanak; a teremtés koronájának óriási erőfeszítésébe kerül, hogy ne ezt bámulja.

És Sophia tudta ezt. Megmutatta, de visszafogottan. Egyszer, csak egyetlenegyszer lehetett moziban látni teljes valójában csodás kebleit, mégpedig a Két éjszaka Kleopátrával című mű szerájjelenetében (bemutató 1953, amikor is sajnálatos módon éppen hároméves voltam), ezenkívül – lásd: ama bizonyos sejtetés! – egyszer kimászik a tengerből a Fiú a delfinen című filmben (bemutató 1957, ugyancsak sajnálatosan hétévesen nem láttam), ahol is úgy néz ki, hogy nyugodtan indulhatna egy manapság megszokott vizespólós versenyen.

A Tegnap, ma, holnapban egy emlékezetes sztriptízjelenettel örvendezteti meg akkori (1963-ban járunk) nézőit, ám csak a melltartó- bugyiig jutunk el, mert az őt néző Mastroianni – a legenda szerint – a nagy izgalmak közepette elalszik… És nagyjából ennyi is a „villantás”, viszont majd’ minden filmjében mintha mégiscsak látnánk a nápolyi lány királyi idomait.

De legalább álmunkban, legalább egyszer biztosan megcsodáltuk azokat a varázslatos melleket…

Nem volt könnyű helyzetben, hogy mellbedobással győzzön a korszak királynői között. Hiszen az ötvenes-hatvanas években olyan erősségekkel kellett megküzdenie, mint a svéd Anita Ekberg – ugyebár a felejthetetlen Édes élet a szökőkútban – vagy Jane Mansfield – 97-es mellbőség –, a hasonlóan felszerelt Ursula Andress, aztán Catherine Deneuve, Raquel Welch, Elizabeth Taylor, hogy az isteni Gina Lollobrigidáról ne is beszéljünk.

De ne legyünk hozzá igazságtalanok: Sophia Loren, az egyik utolsó élő istennő mindenekfelett csodálatos színésznő is. Azért mégiscsak jó hír: 73 évesen plasztikáztatta és megnagyobbíttatta a melleit. Ő is tudja, elsőként úgyis ezt bámuljuk…
Szücs Gábor

BRIGITTE BARDOT: Vele akár háborúba is!

A bácsikám az oka, mint mindennek a családban. Szabad szájú volt, trágár! Lóversenyre járt, s ultizni, römizni, dominózni pénzben a Köztársaság térre. S imádta a nőket. Írják a javára, neki mindenki tetszett, valami szépet: szemet, szájat, térdet, imádnivalót bárkiben talált. Ebből volt vita sok, de családi ünnepet ember nem ront. A nagynénémet megnyugtatták, Jenő ilyen, későn érő, de benő a feje, megkomolyodik végre. Háromévente Nyugatra is eljutott, de nem dezodort, ilyesmit hozott. Illetlen újságokat dugott a koszos gatyái közé, s vetkőztetős tollat, amit ha az ember megfordított, a fürdőruha lekerült a hölgyről, s ott állt pucéran. Ő jókedvűen háton vert, hány éves vagy? Hét? Ideje, hogy felnőj. Igyekszem, mondtam, a tollat, amit adott, gombfocira váltottam – de a Brigitte Bardot-imádatát nem cseréltem semmire.

Balatonföldváron új filmet hoztak a kertmoziba. A pénztár délután háromkor nyitott, mint engedelmes gyerek, más dolgom nem lévén, már tízkor a pénztár elé álltam, hogy jó helyet kapjunk. Néha felnőtt is jött, lángost, vizet hozott, fejet simított, tartsál ki. Kettő után lecseréltek. Már a felnőttek könyököltek az ablakhoz, hogy száz jegyet kérünk, jönne az egész üdülő. Azért a száz jegy kevés volt, nem mindenkinek jutott. Nekem speciel csak Jenő bátyám fürdőköntöse alatt maradt tér, amit – mint a jegyszedőnek elmagyarázta – a szúnyogok miatt kapott magára, mert tudott, ha egy vérszívó is van, az őt csípi. Azért engem is okított: ha ballal lépek, ballal lépsz, ha jobbal, te is jobbal. Mentünk, csak azt kellett kivárnunk, a jegyszedők mindenkit a helyükre kísérjenek, s elemlámpát lekapcsolva lehuppanjanak. Végre előóvakodhattam a köntös alól, s várhattam a csodát, az új francia filmet: Babette háborúba megy. Bardot-val!

A hölgyek már akkor kritikusak és olvasottak voltak. Szinkront elnyomva mondták, „ez egy csontváz, miért nem maradt inkább balett- táncos. Ez se lenne filmvásznon, ha egy rendező (Vadim) el nem veszi. Nincs egy normális gesztusa se, modoros”, sorolták az asszonykák. S a férjek, akiknek a strandon a lányokat nézegetve járt a tekintetük, mint babban a zsizsik, csak ültek szótlanul. Ám amikor Bardot vetkőzött (hátulról mutatták, homályosan, észnél legyünk, 1960 körül járunk!), kezdtek sóhajtozni: ha a legenyhébb szellő rásodorna, orkán le sem vinne róla. Erre horkantak fel az asszonyok, hogy ne bámulj már, normális vagy?! Hűséget fogadtam, nem vakságot, búgták a férfiak, s kezeket paskoltak, nyugi, ez csak film.

Nyilván jó film, még Pesten is bemutatták, s tették a bérletes filmek sorába, hogy ifjan, kissé pattanásos képpel már, az első két sorból (akkor még láttunk, de a bérlet oda szólt) iskola helyett nézzük meg sokszor, a „fontos” jelenetekre koncentrálva, egymásra sandítva, hú, ha nekünk nyílna itt egy lehetőség.

S láttuk a filmet sorkatonaként is. Az éttermet vetítővé alakították. A film előtt Gassz politikai tiszt felvilágosított, hogy ez a vergődő, végnapjait élő kapitalizmus terméke, erkölcstelen, s egyáltalán, pfuj. Hanem az „ellenség keze betette a lábát”, mert a vetkőzős jelenetnél egyszerre emelkedett a legénység, s mormogta, hogy hú, az anyját, ma este Bardot-val alszunk.

Hallottuk persze róla, hogy abbahagyja a filmezést, nem talált benne kihívást. S hallottuk, már az állatokért küzd, s neki hála, ma marhát, ha vágóhídra visznek, előtte árammal sokkolnak. Jobb úgy, ha ember, állat nem sejti, mi vár rá. Küzdött ő fókákért, s hallottuk énekelni is, hangjával nagylemezeket tölt meg. Nyilván jók ezek, mint ahogyan biztos, egészen kivételes színésznő volt ő. De nekünk már csak marad a hátulról, homályosan mutatott Babette, aki kicsinyt levetkőzve háborúba megy.

Pedig a háború férfidolog. BB pedig nő. Bocsánat: NŐ! S bár hallani, nyolcvanhoz közelít, ha mennünk kell miatta, hát megyünk. Végül is mit veszíthetünk?
Guba Zoltán