Kell az örök harc! Interjú Benedek Tiborral

– Amikor néhány éve interjút készítettem az ön édesapjával, Benedek Miklós színművésszel, azt mondta: jó ideig küzdött azzal, hogy a nagy színész Benedek Tibor fiaként emlegették, aztán teltek az évek, és most már Benedek Tibor olimpiai bajnok vízilabdázó apjaként tartják számon...

– Jellemző édesapámra ez a fanyar humor!

– Nem tolta önt a művészpálya felé, hogy kövesse a családi hagyományt?

– Sosem erőltetett semmit. Legfeljebb az elején azt, hogy kisgyerekként a gerincferdülésem miatt az orvos javaslatára járjak rendszeresen úszni. Igazából ezt sem kellett erőltetni, hamar beleszerettem az uszodai hangulatba, aztán az úszásról vízilabdára váltottam.

– Azt is mondta az édesapja: kevés érdeme van abban, hogy ön sikeres sportoló lett.

– Színészként nagyon speciális életet élt, éjjel járt haza, úgyhogy érthető, ha kora reggelente az édesanyám kísérgetett az edzésekre, nem ő. Szeretem, tisztelem őt, gyerekként el sem tudtam addig aludni, míg haza nem jött. Mindig tudta, merre terelgessen finoman. Együtt kártyázott a Fészek Klubban az olimpiai bajnok pólós Csapó Gáborral, akinek a tanácsára kisiskolásként elvittek a KSI-be (Központi Sportiskola – a szerk.), onnan indult a sportkarrierem. Vagy amikor 18 évesen nem tudtam eldönteni, melyik csapatnál folytassam a pályafutásomat, azt mondta: teljesen mindegy, hová megyek, amíg a legjobb akarok lenni.

– Ön 1990 és 2008 között volt tagja a magyar vízilabda-válogatottnak, ez idő alatt öt olimpián vett részt, Sydneyben, Athénban és Pekingben aranyérmet szerzett a csapat. Mi kellett egy ilyen sikerszériához?

– A magyar vízipólósok előtte 1976-ban nyertek olimpiát Montrealban, aztán egy sikertelenebb időszak következett. Ezalatt a sportkluboknál – jómagam az Újpestnél játszottam – beérett egy nagy utánpótlás-válogatott, amely a kilencvenes évek végétől hozta a jó eredményeket. Szerintem a sportban az eredményesség úgy 30 százalékban múlik a tehetségen, a többi akaraterő és kitartás kérdése – ezek bennünk megvoltak. A sikereink kulcsának tartom a csapattagok kis korkülönbségét is, mi szó szerint együtt fejlődtünk, értünk össze a pályafutásunk alatt. A mostani válogatottban 18 és 36 év közötti pólósok játszanak, ez nagyobb kihívás.

– Más sportágakkal összevetve a vízilabdások között mindig sok diplomás játékost számlálhatunk. A vízipóló ennyire intellektuális játék?

– A sportág elmúlt száz évében ez tradíció lett, az embert húzza a megfelelési kényszer. Emlékszem, Horkai György szövetségi kapitányként a nagy elődeinkre hivatkozva hogyan ösztönzött bennünket fiatalon a tanulásra, aztán már mi is biztattuk egymást. Engem érdekelt a történelem, ezért az edzői szak után elég nagy áldozatok árán – merthogy Olaszországból jártam haza vizsgázni – egyetemi diplomát szereztem belőle. Mégis azt kell mondanom, a vízipólóhoz nem alapfeltétel a diploma, viszont ez egy csapatjáték, ahol a játékosoknak és az edzőnek szót kell érteniük egymással, ami talán könnyebben megy a továbbtanulással szerzett tapasztalatokkal.

– Sosem akart végleg kint maradni Olaszországban?

– Mindig tudtam, hogy ez az időszak csak átmeneti az életemben. Odakint folyton albérletből albérletbe költözködtünk gyerekestül, minimum harmincszor, de Budapesten már sok évvel a hazatelepülésünk előtt vettünk egy lakást, hogy családlátogatáskor ne szállodában lakjunk, hanem otthon. Még mindig munkál bennem a kalandvágy, szívesen elindulnék keletre és élnék pár évig valamilyen egzotikus helyen a családommal, de az biztos, hogy idővel hazajönnénk. A fiatal sportolókat is arra biztatom, hogy lássanak világot, tanuljanak másutt is – és aztán hozzák haza az új tudásukat.

– Ön mit csempészett haza az olaszoktól?

– A szieszta nagy találmány! Délben minden bezár, mindenki kizökken a rohanásból, hazamegy és a szeretteivel nyugodtan megebédel. Próbáljuk itthon is tartani ezt, ha megtehetjük, együtt ebédelünk a feleségemmel. Majd pörög minden tovább.

– Milyen szempontok alapján hív valakit a válogatottba?

– Van elég rutinom ahhoz, hogy felmérjem a játékosok adottságait. Ám a kiválasztásnál két azonos képességű vízipólós között biztosan a felé billen a mérleg nyelve, aki jobban belesimul a csapategységbe. Továbbmegyek: adott esetben akár egy gyengébb képességű is kerülhet ki győztesen. A csapatjáték lényege, hogy csakis együtt lehetünk nagyok – szóló zsenikkel nemigen megy.

– Három olimpiai aranyéremmel a tarsolyában jobban hallgatnak önre a játékosai? Hitelesebb edzőként és szövetségi kapitányként?

– Nem törvényszerű, hogy jó játékosból jó edző lesz. Azért akartam szövetségi kapitány lenni, mert úgy érzem, most értek a legjobban a vízilabdához. Még nem túl távoliak a játékosként szerzett tapasztalataim, de elég érett vagyok ahhoz, hogy vezetőként hasznosíthassam azokat.

– Elődje, Kemény Dénes magasra tette a mércét!

– Hála Istennek! Három évig másodedzőként dolgoztam mellette, mielőtt a lemondása után, mint a kiírt pályázat győztesét, tavaly januárban kineveztek szövetségi kapitánynak.

– Nem nyomasztják az elvárások?

– Sportolóként beleszoktam, az életem részévé vált a küzdelem. Egy világbajnok és Európa-bajnoki ezüstérmes csapat vezetőjeként minden okom megvan az elégedettségre és a büszkeségre, nemigen kell magyarázkodnom.

– A nagy rivális szerbek folytonos nyomása sem frusztrálja?!

– Ez az örök harc az egyik legnagyobb ösztönző erő! Nyáron a budapesti Eb-n a döntőben pontos támadó- és védőjátékkal legyőztek minket, majd Almatiban a Világkupán ötméteres-párbajban maradtunk alul. Persze, hogy ezekben a pillanatokban csalódottak vagyunk, természetesen mindenki győzni szeretne. De másnap, később a saját elégedetlenségünk, bizonyítási vágyunk lendíti tovább a csapatot. Nekem talán az az egyik erényem, hogy jól tudom motiválni a fiúkat. És nem utolsósorban nagy kedvem van hozzá!