Nem sok szeretnivalónk van Szulejmánon - mégis újra meghódította fél Magyarországot

Mert hát azért kezdjük ott, hogy nekünk nem sok szeretnivalónk van ezen az úron. Tudjuk, ki kínálta meg feketelevessel Török Bálintot, ki vetette őt fogságba, ki hadakozott Bornemiszsza Gergellyel – és akkor már Jurisics Miklósról, Zrínyi Miklósról ne is beszéljünk. Meg Szondi Györgyről és az ő két apródjáról…

Nekem már az is furcsa volt, hogy Szigetváron szobrot állítottak Szulejmánnak, de lelkük rajta. Amúgy a mai törökökkel semmi bajom, az országuk meg gyönyörű. Tudom, hogy minket barátként tartanak számon, és miért is ne? Ha a fent említett személyektől és eseményektől eltekintünk, el kell ismernünk, hogy 150 éves uralmuk alatt, bár lerombolták az országot, de legalább nem kellett úgy tennünk és gondolkodnunk, mint ők. Ellentétben mások rövidebb, de nagyobb változásokat hozó ittlétével…

És ha jobban belegondolok, amikor a szentgalleni kolostornál jártam Svájcban, ott sem éppen rajongással emlegették kalandozó eleinket, úgyhogy minden csak nézőpont kérdése. Így hát amikor török filmesek készítenek sorozatot legnagyobb hősükről, mi sem várhatunk tőlük objektivitást. Bár egy kis történelmi hűséget talán igen. Például, hogy ne ábrázolják macskajancsinak Jurisics Miklóst, aki ötven(!) képzett katonájával és kétszáz helyi lakossal heteken át feltartóztatta a százszor akkora török sereget úgy, hogy az végül el is húzott Kőszegről. Egyébként a sorozatban nemcsak a magyar, hanem minden keresztény uralkodót meg főurat korruptnak és gyávának állítanak be.

De most, hogy ezt írom, az igazságérzetem megszólalt. És mi hogy ábrázoltuk a török ellenséget könyvben, filmben oly sok évig?! Jumurdzsák kapott valaha tőlünk egy megértő mosolyt? És a basák, pasák, dervisek, vezírek meg a többiek? Talán az egy Gül Baba a rózsáival úszta meg jogos haragunkat.

Mindezeket a honleányi és etikai tépelődéseimet próbáltam megosztani kedves (amúgy diplomás) szomszédasszonyommal, a sorozat nagy rajongójával, s kíváncsi voltam, milyen ellenérvekkel próbál meggyőzni. – Nem zavarja magyar lelkedet ez a Szulejmán-kultusz? – tudakoltam tőle. – Egy frászt zavarja! Azért nézem, mert nagyon bírom ezt a színészt, már más sorozatban is láttam. Kopaszodik, de még most is haláljóképű, nem? – jött a felelet. Ezen el kellett gondolkodnom. Ha csak így nem…

De ha nagyvonalúak vagyunk a valódi történelemmel, akkor meg mit bírunk nézni kilencvenvalahány részen át (és még mennyi van hátra!) azon, hogyan szekálják és nyírják egymást a hárem csajai? Egyébként kétségtelenül gyönyörű ruhákban, pompás ékszerekben és szép díszletben. Mert igazából itt az idegen nő, a nyugati (talán ukrán) rabszolganőből szultánává avanzsált szép Hürrem karrierjéről van szó. Meg arról, kié a hatalom, anyósé vagy feleségé? Nem olyan bonyolult ez. A történet kábé hat részt érne meg, de lassan két éve hömpölyög.

Csak attól félek, olyan sokáig tart, hogy a fess színész, Halil Ergenc, aki már a Seherezádé című korábbi sorozatban is megdobogtatta a magyar női nézők szívét, egyre korosabb és egyre kopaszabb lesz, mire a következő maratoni hosszúságú török szappanopera ideér. De talán megpróbálkozhatunk egy mongol sorozattal, benne a cuki Dzsingisz kánnal…