Sándor Károly (1928–2014)

Így mindenért, amit elért, sokszorosan meg kellett küzdenie. A későbbi hetvenötszörös válogatottat Bukovi Márton vitte a szegedi Móravárosból örök szerelméhez, az MTK-hoz.

Ha elnyeri Sebes Gusztáv szövetségi kapitány emberi szimpátiáját, ma nevét az Aranycsapat tagjai között emlegetik – de nem játszott sem a Wembleyben a 6-3-as angol–magyaron, sem az 1954-es svájci világbajnokságon.

Pedig csoda volt, egyszeri és megismételhetetlen. Nevét ma labdarúgó-akadémia viseli Agárdon, kitüntetései között vannak érmek és keresztek, kapott díszpolgári címet, de hogy ennek az aranylábú jobbszélsőnek nem volt bérelt helye abban a csodálatos válogatottban, azt semmivel nem lehetett kárpótolni.

– Akár esik, akár fúj, naponta megteszem a körömet a házunk környékén, hegynek föl, hegynek le. A családomat arra kértem, ebben ne gátoljanak, mert ha csak egyetlenegyszer is kimarad a sétám, nem tudok aludni a lelkiismeret-furdalástól – mondta nyolcvanéves korában.

A körök véget értek, s nem a család, hanem a szíve gátolta meg abban, hogy továbbra is hegynek föl, hegynek le meneteljen minden áldott nap. A család… Egyszer majd valaki azt is írja meg, miként élhet két ember csaknem hetven évet olyan példás békességben, mint Sándor Károly és párja, Kakuszi Éva. Ez egy másik műfaj, de ez is van olyan szép történet, mint a varázslatos futballkarrier. És hogy egyik sem lett volna a másik nélkül, abban biztos vagyok.