Baden új arca

Alig egy karnyújtásnyira Magyarországtól, Baden bei Wien utcáin, parkjaiban és kertjeiben Európa egyik legkülönlegesebb fotófesztiválja júniustól októberig több mint 1500 nagy méretű fotót mutat be egy 7 kilométer hosszú szabadtéri kiállításon, a belépés pedig teljesen ingyenes. A fényképek nagy mérete pedig relatív, van olyan fénykép, amely 200 négyzetméteres. 

A turistacsalogató rendezvény elixírje: 2018-ban volt itt Badenben az első rendkívül attraktív, Afrika világát bemutató kiállítás, amely Baden és a francia La Gacilly városok közötti kapcsolatok, és Jacques Rocher és Lois Lammerhuber közötti barátságból erednek. Jacques Rocher fotográfus, Yves Rocher kozmetikai iparmágnes fia, Lammerhuber pedig egy Badenben élő kortárs fotóművész, aki többek között kétszázötven fotóriportot készített a német GEO magazinnak, 1985-ben például Teréz anya életéről és a lepratelepek világáról. Ehhez jön még 79 könyv és több száz magazinborító. 2009-ben feleségével, Silvia Lammerhuberrel közösen megalapította az Edition Lammerhuber kiadót, amelyet azóta 2013-ban, 2015-ben és 2017-ben a legjobb európai fotókönyv kiadónak választottak.

Az első alkalommal, az Afrika világa címmel kialakított városi kiállításon képek meséltek a Szaharától délre élő emberek álmairól, több hosszabb időszakot felölelő fotóriport pedig az ember és állat közötti megható és meglepő kapcsolatokról számol be. Bemutatták a sürgető környezeti problémákat, például a dél-afrikai Brent Stirton megdöbbentő képein vadon élő állatok lemészárlását, az orvvadászok elleni harcot; a ghánai Nyani Quarmyne felvételein az afrikai emberek életét; a nigériai World Press Photo díjas Akintunde Akinleye képein az olajcsempészet megdöbbentő világát; a francia, szintén többszörös World Press Photo díjas Pascal Maitre színes portréit, aki a Newsweek, a Life, a National Geographic, a Stern és a The New York Times rendszeres szerzője is. Az akkori kiállítást 170 ezren tekintették meg. Az elmúlt években a kiállítás szervezői mondanivalójukat a Föld bolygó állapotának szentelték, de bemutatták az osztrák fotográfia álláspontjait is. Előfordult, hogy a latin világ költözött be a világörökség részeként jegyzett fürdővárosba. Mágusokból és fotóköltőkből nem volt hiány, korábban a fotósok szentje, a brazil Sebastiao Salgado is elküldte az 1986 szeptemberében, a Serra Pelada aranybányában készített fekete-fehér balladáját az ottani aranybányászokról. A brazil Luiss Dörr mexikói asszonyokat, az argentin Marcos Lopez pedig Andy Warhol stílusában latin-amerikai mulatságokat örökített meg. 

Másik évben volt, aki az Andok himnuszát írta meg képekben, míg a chilei Tomás Munita a patagóniai cowboyokat ábrázolta a képein. Nadia Shira Cohen két kis közösséget fotózott a Yucatán-félszigeten: maja és mennonita családok életét. 2023-ban Banglades, Afganisztán és Irán volt a fókuszban. A válogatás egy olyan világba kalauzolt, amely jól ismertnek, mégis teljesen újnak tűnhet, és arra buzdít, hogy oly módon foglalkozzunk a Kelet összetettségével, amely kérdésessé teheti a negatív sztereotípiákat és előítéleteket. „Az ember számára semmi értelme meghódítani a Holdat, ha elveszíti a Földet” – jelszóval 2024-ben a természeti örökség állt a fesztivál fókuszában, a környezetünkre irányítva a figyelmet. 
A 2026-os év témája: „So British!” néven a brit életérzés, kultúra, humor és a mindennapok világának bemutatása a fotóművészet legizgalmasabb alkotásain keresztül. A fesztivál olyan legendás fotográfusok munkáit mutatja be, mint Martin Parr, vagy Terry O'Neill, aki a Beatles, a Rolling Stones és Elton John ikonikus pillanatait is megörökítette. Különleges látnivaló még az egyik badeni terecskén Brian May, a Queen gitárosának fotógyűjteménye. 

A természetvédelem, a klímaváltozás és az ember és környezete közötti kapcsolat idén is kiemelt szerepet kap. A fesztivál most is 7 kilométeren át húzódik, egy kerti útvonalra és egy városi útvonalra oszlik, és a Brusattiplatz látogatóközpontjában kezdődik. Európa legnagyobb szabadtéri fotófesztiválját 2025-ben 336 288 ember látogatta meg. 
Óriási ötlet a nagyközönséget úgy megszólítani, hogy a közterületen járva úton-útfélen nívós képekbe botlanak. Nem kell behívni őket a múzeumba, mert kivitték a képeket az életterükbe. Azontúl, hogy ez egy nagyközönséget megcélzó, népszerű, idegenforgalmat generáló dolog, nagyon magas színvonalú. A kétezer felvétel nagyítása, kasírozása, plakát méretűvé nagyítása kétszázmillió forintnyi összegbe került – derült ki a beszámolókból. 

Az idei kiállítás szakmai napjának sztárvendége Sir Don McCullin volt, aki sok évtizede összetett kapcsolatban áll a háborúval. Egyszer azt mondta, hogy úgy kergeti a konfliktusokat, mint egy alkoholista a sört. Ciprustól Vietnámon át Kubáig és Kambodzsától Írországig tudósított a fényképeivel. Ez a legnagyobb elismerést hozta neki olyan fotósok mellett, mint Robert Capa, Philip Jones Griffiths és Larry Burrows. McCullin fényképei lehetővé tették a nyilvánosság számára, hogy tájékozott maradjon a távoli országok eseményeiről. Kérdéseket vetnek fel, felkavarják a közvéleményt és felébresztik a lelkiismeretet. Don McCullin 1935-ben született Londonban, a munkásosztálybeli Finsbury Parkban. Katonai szolgálata alatt a Szuezi-csatornához került az 1956-os szuezi válság idején, ahol fotósasszisztensként szolgált. Fotós lett a Brit Királyi Légierőnél, de miután egy szakmai vizsgán megbukott, a szolgálatát sötétkamrában töltötte. Ebben az időszakban, amikor Nairobiban állomásozott, McCullin 30 fontért megvette első fényképezőgépét, egy Rolleicordot, de Nagy-Britanniába való visszatérése után a pénzhiány miatt zálogba adta, és végül az édesanyja pénzén váltotta ki a gépet. 
Badenban képei mellett kalauzolva sok-sok fotóriportert és újságírót, elmondta, hogy a pályafutása meglehetősen véletlenül kezdődött, 1958-ban lefényképezett egy helyi londoni bandát – amely bankot rabolt, majd megölt egy rendőrt – egy lebombázott épületben pózolnak. Kollégái rábeszélték, hogy vigye el a Guvnors bandáról készült fényképét a The Observernek, amely publikálta azt, és ezzel elindította a fotós pályáját. 

1966 és 1984 között a Sunday Times Magazine külföldi tudósítójaként dolgozott, ahol ökológiai és ember okozta katasztrófákat, például háborúkat, köztük az 1968-as Biafrát, és az afrikai AIDS-járvány áldozatait örökítette meg. Különösen nagyra becsülik a vietnami háborúról és az észak-írországi konfliktusról szóló erőteljes tudósításait. 1968-ban a Nikon F fényképezőgépe megállított egy neki szánt golyót. Szintén 1968-ban fényképezte a Beatles-t, akik akkoriban hírnevük csúcsán voltak. 

Bár az erőszak gyakran áll munkásságának középpontjában, nem az egyetlen fókusza. Riporteri munkája mellett Don McCullin érdeklődött a társadalom peremére szorultak iránt. Hajléktalanokat, migránsokat és munkásokat fényképezett. A város, ahol született és felnőtt, formálta társadalmi lelkiismeretét. A széles körben elterjedt városi szegénység tanújaként már korán rávilágított országa társadalmi osztályainak problémáira. Fotóriporteri munkásságán keresztül erőteljesen kiállt azok mellett, akiket az iparosodás maga mögött hagyott, és a globalizáció kitaszította őket a megszokott világukból.A brit kormány 1982-ben megtagadta McCullin sajtóengedélyét a Falkland-szigeteki háború tudósítására, arra hivatkozva, hogy a hajó tele volt. Akkoriban úgy vélte, azért, mert a Thatcher-kormány úgy érezte, hogy a képei politikailag túl zavaróak lehetnek. Korábban a Radio Timesnak adott interjújában McCullin a következőképpen beszélt a háborús övezetekbe való belépéshez való hozzáállásáról: „Számtalanszor kockáztattam már az életemet, és mindenféle égési sérüléssel és lövedék okozta sebekkel kórházba kerültem. Olyan hüllőszemeim vannak, amelyek magam mögé és elé látnak. Folyamatosan próbálok életben maradni. Tudatában vagyok a hadviselésnek, a rejtett aknáknak. „McCullint 2017-ben a királynő lovaggá ütötte az életművéért. Ma Somersetben él, és tájképfotózásnak szenteli magát. McCullin mégis hű marad önmagához még békeidőben is: az angol vidék felhős egén vagy a szíriai Palmyra sebhelyes romjain Don McCullin továbbra is látja a történelem és az erőszak sebeit. Még a békés helyekről készült fényképei is „robbanásveszélyesnek” tűnnek, a háborús színházak örök visszhangjai, amelyek mondhatni: visszavonhatatlanul formálták a tekintetét. Sir McCullin fontosnak tartotta, hogy Badenban elmondhassa érzéseit a fényképezésről. 

Baden utcáin ott tartózkodásom alatt sok magyarral találkoztam. Az egyik elegáns kávézóban frissítőt fogyasztó hölgyek elmondták, hogy ők turisztikai iroda által szervezett egynapos kirándulásra érkeztek Budapestről, ahol a programok között elsőnként a fotókiállítás megtekintése szerepelt.