'Rajta, vadászok! Éljen a haza!'

Pedig Batthyány Lajos semmi mást nem akart, csak békét, fejlődést, az ország felvirágzását. S úgy bizonyos önállóságot, hogy a királyhoz mindvégig hű maradt. Talán ez utóbbi miatt sem került a hírnév olyan magas polcára a történetírásban, mint a radikális Kossuth vagy a nagy tekintélyű Széchenyi. Ha mai fogalomkörbe kellene besorolni a grófot, talán a nemzeti liberális lenne rá a megfelelő jelző. Hogy felségárulás miatt halálra ítélték, az a legnagyobb igazságtalanság. (Megdöbbentő párhuzamok Nagy Imre sorsával…)

Mindenki kérte, meneküljön el – nem tette, és vétlensége teljes tudatában állt bírái elé. De igazi koncepciós perhez illően, az ítélet már kész volt, a vizsgálat felületesen és egyoldalúan zajlott le. Először csak börtönbüntetésre ítélték (kormányának tagjai közül egyedüliként), majd az udvar nyomására kötél általi halálra változtatták az ítéletet. Kegyelmet nem kért, de büszkesége tiltakozott a megalázó kivégzési mód ellen.

Élete legvégét dolgozza fel az Utolsó órák című tévéfilm, Vecsernyés János rendezése az m1-en. A film kiállítása szépen kifejezi a gyászos, de felemelő hangulatot, lenyűgözőek Lajos Tamás sötét képei. Kevés a beszéd, az események súlyosan, lassan közelednek a végkifejlet felé. A gróf (László Zsolt kiváló alakítása) és belső embere váltanak egy-egy szót. Még mindig lenne esély a megmenekülésre, ha ruhát cserélnének. Ám Batthyány nem ez a fajta. Amikor felesége becsempész hozzá egy kis kést, azt sem gyávaságból, hanem büszkeségből fogadja el. S reggelig szépen elnyiszálja a saját torkát.

Ám sajnos felfedezik, erős gyógyszerekkel valamiképpen lábra állítják, s két ember a hóna alá nyúlva a vesztőhelyre támogatja. Ott fél térdre ereszkedik és elmondja már említett híres két mondatát. Bátorsága föléje emeli a tragédiának. (De az asszonyáé is!) A XXI. század cinizmusához szokott mai néző sem tud másra gondolni: ha már egyszer meg kell halni, akkor valahogyan így kéne…

Már a film után eszembe jutott a mártír miniszterelnök vérfoltos halotti ingének utótörténete, amit többek között Illyés Gyula mond el az Ebéd a kastélyban című művében:

„A grófi család ezt az inget, azon véresen, ereklyeképpen őrizte a mezőföldi híres kastélyában. Egy nagy sublót felső fiókjában volt egymagában, egész terjedelmében kiterítve. Nemcsak a borzongó cselédek ismerték. Idegeneknek is meg-megmutatták. A háború hosszú szélvihara ebből a kastélyból is elvitt minden valamire használható holmit és anyagot, el innen még a parkettot is.

De a család elég hamar visszatért. Az itthonmaradt gazdatisztek még idején kezdték járni a környéket, hogy a lábrakelt ingóságokból valamit visszatereljenek. Nem ment könnyen. A holmik többször is gazdát és így elégszer külsőt is cseréltek. Az inget a harmadik határ egy pusztáján maga az éles szemű, volt jószágigazgató födözte föl. A mezőn, egy cselédasszony testén! Épp kapált benne, az első tavaszi héten. (...) Az ing ki volt mosva, s a golyók tépte lyukak rajta bestoppolva.

– Megbecsülték! A maga módján az asszony megbecsülte azt az inget. S ha Batthyány Lajos olyanfajta ember volt, amilyennek az én hálám gondolja, az az asszony nagyjából az ő életvitele, eszmemenete szerint járt el. Batthyány Lajos ezért a népért – közvetve tehát ezért az asszonyért is – adta oda életét.”