Aszfaltút az uniós határon át - éjfélkor vége lett a jó világnak

Sokáig ki nem állhattam a román határőröket. Nem vagyok ezzel egyedül – a Ceausescu-rendszerben annyiszor, de annyiszor megaláztak bennünket, hogy már a határsorompó előtt kilométerekkel gyomorideget kapott az ember. Így aztán talán nem meglepő, hogy nem valami nyugodtan közelítem meg Horeát, ahol, ha csak ideiglenesen is, de megnyitják a határt, mert elkészült az út, ami összeköti Ömbölyt és Szaniszlót. Ömböly itt van a magyarországi, Szaniszló pedig a romániai oldalon. Köztük meg, közvetlenül a határ mellett a túloldalon Horea, aminek Károlyipuszta volt a neve. Trianon után a terület új urai erdélyi mócokat telepítettek ide, s az 1784-es román parasztlázadás egyik vezetőjéről Horeának nevezték el.

Baljós név, mert ez a Horea – eredeti nevén Vasile Nicula – vezértársaival, Crisannal és Closcával, meg a felbőszített mócokkal – bár a fölkelésben magyar jobbágyok is részt vettek – több mint másfél száz magyar falut égetett fel, s hatezernél is több asszonyt, gyermeket, fegyvertelen férfit gyilkolt le.

Hát e félig tanya, félig falu felé haladok, s nyújtom bizalmatlanul az útlevelem előbb a magyar, majd a román határőrnek – de az kifogástalan magyarsággal és mosolyogva azt mondja, jó lesz a személyi igazolvány is, aztán szalutál, és jó utat kíván.

Horea nem nagy, három-négyszáz lelkes lehet, s más, mint a megszokott magyar falvak. Pedig a táj ugyanaz, mint a Nyírségben. Szelíd dombok, akácosok, legelők, sovány tengeritáblák, a porták viszont sokkal kócosabbak. A templom melletti temetője azonban szép, gondozott. A falu legmagasabb pontján van, ahonnan messzire ellátni. Máskor csend van itt, de most vásári zsibongás: lent a főutcán javában tart az ünnepség.

A színpadon tucatnyi országos meg helyi vezető – közben érces hangú férfikórus énekli a román himnuszt, mind az öt versszakát. Az öltönyös vendégek szívre tett kézzel fújják, a sarki korcsmában azonban nem nagyon törődnek velük. Itt már magyar szót is hallani, sokan jöttek a három és fél ezer lelkes Szaniszlóról is, ami nagyrészt magyar meg sváb falu még mindig, pedig oda is sok román költözött be az idők során. A korcsmáros román, barátságos és egyben jó üzletember – ez alkalommal felvett maga mellé egy magyar segítőt is, így két nyelven is akadálytalan a kiszolgálás.

Az ünnepség közös, hiszen a két falut összekötő tizenkét kilométeres új kövesút is az, uniós segítséggel épült, de fent a színpadon egyetlen magyarországi magyar áll csupán, az ömbölyi polgármester, Trefán Gábor, akinek oroszlánrésze, négyévnyi kemény munkája van az új útban.

A magyar oldalon tartott útavató ünnepség után megkérdeztem tőle, miért olyan fontos neki ez az út, mire rámutatott az aszfaltot használatba vevő autósokra: – Ezért – mondta, és hozzátette: meg azért is, hogy segítsen lebontani a trianoni határt.

Az ideiglenes átkelőhelyen, az új úton egy nap alatt több mint ezer ember lépte át a határt. S igaz, hogy éjfélkor vége lett a jó világnak, de rövidesen végleg megnyílik a forgalom előtt. A magyarországi ünnepségen részt vevő romániai vezetők egyöntetűen állították: hamarosan Románia is schengeni ország lesz, s mindenféle ellenőrzés nélkül, szabadon mehetünk oda-vissza.

Az ömbölyi oldalon amúgy a román himnuszt is eljátszották.