Az én képernyőm: Máig élő szorongás

„Amíg a paraszt azt látja, hogy a kulák egészen jól boldogul, addig hiányzik neki a serkentés a szövetkezésre. Csak úgy tudjuk ezt elintézni, ha elvesszük a földjét, házát, gépeit” – hirdette meg Rákosi Mátyás 1948-ban szovjet mintára elkészült tervét. És meg is valósította, mégpedig maradéktalanul.

Több mint 60 ezer ember került fel a hivatalos kuláklistára, s akkor még nem számoljuk azokat, akiket ilyen-olyan okból hozzájuk csaptak. Kulákká, vagyis „zsíros paraszttá”, a „dolgozók vérét szívóvá”, „legállatiasabb kizsákmányolóvá”, „piócává” nyilvánítottak mindenkit, aki 25 holdnál több földet birtokolt – de ha bérmunkát vett igénybe, akkor kizsákmányolóként ennél kevesebb is elég volt: szőlőből már öt hold is. De volt pap, csendőr és értelmiségi kulák is. (Egy tragikomikus adalék: Ottlik Géza, a kiváló író örökölt száz holdat, amit át sem vett, azonnal ingyen felajánlotta az államnak. Ennek ellenére évekig zaklatták mint kulákot, és még örülhetett, hogy nem csukták le.) 1952-től pedig nem érték be a teljes vagyonelkobzással, a teljes fizikai megsemmisítés volt a cél. Kényszermunkatáborokba vitték őket, már családostól is, ahol éheztetve dolgoztatták őket. Ezt az idősebbek közül sokan már nem élték túl, vagy pedig vegetáló roncsként kerültek haza.

A film a Nagykőrös környékén történtekre összpontosít, az interjúk ottani családok leszármazottaival készültek. A háború utáni években a lakosság 40 százaléka tanyákon élt, családi gazdálkodást folytattak, a tehetősebbek munkát adtak másoknak is.

Ügyesek, okosak voltak, s természetesen nem igaz, hogy nem dolgoztak. Ellenségük minden faluban akadt: az emberi irigység és az erre alapozó ideológia szabad utat nyitott a hivatalos rablásnak. Először a beszolgáltatással gyötörték meg őket (és minden parasztot), lehetetlen kívánságokkal, teljesíthetetlen kvótákkal.

„Tíz hízónkból tízet elvittek, hiába könyörgött az apám, legalább egyet hagyjanak, hogy a gyerekeknek enni tudjon adni” – meséli egy férfi, aki 20 évesen élte át ezeket az időket.

„Minden éjszaka sírtak a szüleim, mi pedig rettegve hallgattuk a sötétben” – mondja könnyezve egy asszony. – „Aztán elvitték apámat, mert nem tudta a beszolgáltatást teljesíteni. Félig agyonverték. Amikor meglátták, hogy anyám a rendőrség előtt az udvaron várja, kirohantak és őt is összevissza verték. Apám, az a délceg, erős, magas férfi két év után megtört öregemberként tért haza, néhány év múlva meg is halt.”

„Úgy megverték őket, hogy összevizelték magukat, megitatták velük a vizeletüket. Mindennap öngyilkos lett valaki, állandóan temetésre jártunk” – idézi fel egy másik asszony.

A gyerekeknek is nehéz sors jutott. Azon túl, hogy sokan apa nélkül, nagy nélkülözések közepette nőttek fel, nem tanulhattak tovább, már a középiskolába sem vették fel őket. Szétszéledtek az építőiparba, ahol legfeljebb segédmunkás lehetett belőlük. A tehetséges, sikeres magyar paraszti felső réteg megtörve, széttaposva lépett le a történelem színpadáról.

A film alkotói elmondták: ez a kiszorítottságérzés, a szorongás máig él ezekben a ma már meglett korú leszármazottakban, nagyon nehéz volt rábírni őket az interjúkra. A mai néző meg elborzadva hallgatja a csak félig tudott történeteket, és arra gondol: mi minden derül még ki a XX. század második feléről?