Cserhalmi György: Na tessék, az emberek túl jó helyre tesznek

– Nagy dolognak tartja, hogy a Nemzet Színészének választották?

– Szakmai átölelés ez. Hatvanhat évesen oda kéredzkedhettem hozzájuk, és velük lehetek. Az első gondolatom az volt: lám, már én is azok közé tartozom, akik eleget dolgoztak.

– Most végre eszébe jutott valakinek. Állami szinten nem kényeztették el: a Kossuth-díját 1990-ben vehette át. Attól kezdve néma csönd.

– Az volt az utolsó állami díjam. Nem is tudok ehhez mit hozzáfűzni. Viszont a Nemzet Színésze cím nagyon rendben van: ez szakmai elismerés, nem az állam választott ki.

– A Magyar Művészeti Akadémián nemrég hetvenen lettek a Nemzet Művészei. Ellendíj?

– Nem tudom. Én annak örülök, hogy köztük van Csomós Mari, Sinkó Laci, Ragályi Elemér vagy Sára Sándor. Persze sok nevet említhetnénk, akik hiányoznak onnan: X. azért, Y. meg amazért. De ez már nem meglepő, naponta szembesülünk ilyesmivel. Hagyjuk is a fenébe! Nyilván sokan keresik a helyüket, az aktualitásaikat, és nem biztos, hogy jó helyen és jó időben teszik. Átlendül pótcselekvésbe. A komoly teljesítményekért meg kevés elismerés jár. Ez így nem is igaz, mert a közönségtől megkapjuk. Mindeközben azért látok magam körül keserű embereket nemzeti ünnepeken, amikor lógó orral mászkálnak és méltán szomorúak. Magam is hiányolok neveket – már vagy tizenöt éve folyamatosan –, akiknek ott kellene lenniük a kitüntetettek listáján. Akiket pedig megjutalmaznak, azokról tudjuk, hogy mivel érdemelték ki.

– Elkerülhetetlen, hogy a művészvilág is megosztott legyen...

– Mindenki a maga módján szép. Ha mindenki egyforma lenne, az elég ronda összképet mutatna. De ha ez a törekvés, akkor egy ronda emberekből álló országgá válunk. Gyönyörű országhoz nagyon sok szép emberre lenne szükség.

– Ez már-már idealizmus.

– Miért lenne az? „Török, tatár, tót, román kavarog e szívben” – József Attilánál szebben senki nem fogalmazta meg a nemzeti sokszínűséget. Legyünk büszkék az óriás elméinkre: költőkre, festőkre, építészekre, zenészekre, filozófusokra. Teljesen mindegy, ki melyik oldalon áll.

– Ön is tudja, hogy a jelen közéletünkben ez nem mindegy.

– Mert néhány idiótának csúcsra van járatva az agya, és még jól meg is fizetik. Én csak röhögök rajtuk... Az viszont sajnálatos, hogy megint nincs közös jövőkép vagy valamiféle elvárás rólunk. Nem kéne mindenre szabály, irány, egyenruha, mert az már a folyamat vége.

– Miközben ilyen kérdések foglalkoztatják, halálosan nyugodt és kiegyensúlyozott. Szándékosan ilyen?

– Maga most azt látja, amilyen vagyok. Nem akarok abba a csapdába esni, hogy a hátam mögött mondogassák rólam, mit hőbörög ez az öregember. De nem járhatok csukott szemmel. Mindenhonnan mindent látok. Van véleményem, amit akárhogy szeretnének, már nem tudják befolyásolni. És egyre többen vagyunk így. Mindenütt ott van a politika. Leskelődik, háborog, csapkod, hisztizik...

– A politika felzaklatja az embert. A nyugalmat a kor hozza?

– Olyan jó látni, hogy negyvenöt éves pályám alatt nem vittem semmire. Gyakorlatilag úgy fejezem be, ahogyan elkezdtem. Pár dolog felhalmozódott a vitrinben, létrehoztam egy saját könyvtárat, vannak jó lemezeim. De ugyanez már a papámnak is megvolt.

– Álszerénység, hogy nem vitte semmire!

– Na jó, eljátszottam kétszáz film- és majdnem ugyanennyi színházi szerepet, kétszer is bekerültem a világ tíz legjobb színésze közé. Az lenne a kívánatos, ha egy kulturálisan valamit magára adó országban ezek lennének a fontosak. De nem. Azt éreztetik velem, hogy amit a rendszerváltás előtt csináltam, az sz...r, holott a televízió lépten-nyomon azokat az alkotásokat veszi elő.

– Kik éreztetik ezt?

– Ne tessék neveket kérdezni. Akik visszafelé mutogatnak, azokat éppenséggel mi neveltük fel. Persze van annak valamiféle bája, ahogy a szemünk előtt tettek meg egy bizonyos utat – ettől eddig. A gengszterváltásról legtalálóbban Esterházy Péter alkotott véleményt: „csúcsforgalom van a damaszkuszi úton”.

– Úgy érzi, amit ön tett le az asztalra, azt nem kezelik a helyén?

– Nem így van, hiszen a szakma most engem igazolt. Jó páran el akarnak tüntetni a történelemből egy szakaszt: ami előttük volt, az nincs, csak attól kezdve létezik bármi is, miután ők megjelentek. De ne mélyedjünk ebbe bele, mert maga ír egy jó cikket, én meg be leszek ásva nyakig, és kutyák ugatnak a fülem körül. Nekünk nem az a dolgunk, hogy fogadatlan prókátorok legyünk, ne adj’ isten, annál rosszabbak.

– Volt már baja a nyilatkozatai miatt?

– Ez a mai világban kínos kérdés. Gondolom, olvas internetes hozzászólásokat – többségük névtelen. Amit én mondok, ahhoz adom a nevem.

– Az előbb bogarat ültetett a fülembe, miszerint negyvenöt év alatt nem ment semmire. Miért nem játszik például fővárosi színházban?

– Ezért nem ők a hibásak. Emberekhez szerződöm, nem színházakhoz. Saját magam alakítom a sorsomat. A székesfehérvári Vörösmarty Színházban jól érzem magam, remek szerepeket kapok és rendezek is. Nézze csak meg a társulatot, kik vannak itt, öröm közéjük tartozni. Hatvan kilométerre van a főváros: vagy átok, vagy áldás. De ha játszom, itt maradok. Nincs színészház, így az öltözőmben alszom.

– Nem lenne jobb a Nemzeti Színházban?

– Kinek? Kíváncsi rá, hány politikus hívta fel a mindenkori „nemzetis” igazgatókat, hogy Cserhalmit ne szerződtessék?

– Pedig Cserhalmit szerződtetni kéne!

– Az nem fordulhat elő.

– Filmezni sem hívják.

– Sok cseh filmben forgattam. Most az olaszok kértek fel, a nyári gerincbetegségem miatt elcsúsztunk, de megvárnak.

– Itthon miért nem szeretik önt?

– Álltam valahol a lépcsőn, és elmondtam valamit a rendszerváltáskor. Ez mindegyik oldalnak baromira fáj. Azóta sem tudják megemészteni. S ahogy ment előre az idő, mindenki szépen leszerepelt, aminek mi tanúi és elszenvedői voltunk. Többen kimondtuk: nem ezért csináltuk, pajtások. Érthető hát, hogy nem vagyok kedvenc.

– Ha beállt volna a sorba?

– Milyen sorba? Biztattak, legyek parlamenti képviselő, aztán meg színházigazgató. Nem, nem! Egyikhez sem értek. Tudom, milyen világban élek, ismerem az ösvényeit, bizonyos helyekre nem lesek be, mert kirázna a hideg.

– Egy Balaton-felvidéki falucskában él. Végleg elköszönt Budapesttől?

– Dehogyis! Lakásunk az ötödik generációt szolgálja. Nagyapám kezdte a sort, és most a hét hónapos unokám következik. Amikor huszonhat esztendeje vidékre költöztünk, az első három év elég érdekes volt. Láttam, hogyan élnek ott az emberek, de én nem akartam elhagyni a városi szokásaimat. Most már semmiben sem különbözöm tőlük, azt csinálom, amit ők. Csak az a baj, hogy közben eluralkodott a faluban a szegénység. És meghaltak az öreg példaképek, nincsenek követőik, egyre zárkózottabbak az emberek. Ami ott történik velem, az színtiszta ajándék, nem is tudom, mivel érdemeltem ki.

– Nem gondol a színházra?

– Azért hatkor jelez bennem a színházi óra. A kékkúti nyugalom kitart, ha Pestre megyek a haverokhoz vagy Debrecenbe az édesanyámhoz.

– Fiatalabb korában ezer fokon égett, öné volt az éjszaka.

– Tényleg éjjel-nappal együtt voltam Csaplár Vilmossal, Dobai Péterrel, Bódy Gáborral és a többiekkel. Valóságos legendárium szövődött körénk. Rólam is keringenek történetek, de nem fogok egyet sem elmesélni. Ha igazak, ha nem, hadd maradjanak fenn.

– Manapság ilyeneket írnak önről a neten: „Cserhalmi a legritkábbak közül való. Tehetsége, egyenes tartása egyaránt páratlan.”

– Már megérte élni! Azt mondta az előbb, hogy nem vagyok a helyemen. És tessék, az emberek túl jó helyre tesznek.