'Sokszor éreztem azt, amit most is: kész, itt a vége'

Barátkozós természetű lény az ember. Nagy kedvvel állítja saját oldalára – mi több, ha módja adódik, szolgálatába – nemcsak társait, de más élőlényeket is. Ott van mindjárt a kutya. A legjobb cimboraság egyenesen mondássá nemesült. Hűségéért meg is kapja méltó jutalmát: ha már nincs rá szükség, nemcsak az út széle vagy a sintér az egyedüli megoldás sorsa megnyugtató rendezésére, országszerte hivatalosan 114 menhely fogadja be a levetett házi kedvencet. De mi a helyzet a lóval, e természete szerint menekülő, növényevő zsákmányállattal, ezzel az egykor legfőbb haszon-, majd hobbiállatunkká szelídített négylábúval? Nos, ha nem adatik meg neki felelősséggel gondolkodó és érző lótartó, könnyen egy árokparton felejtett rozsdás bicikli módjára végezheti. Előbb-utóbb vágóhídra terelik, vagy elhagyatott, világ végi odúban hal éhen, ha nem fagy meg. A Bottyán Equus Hungária Ló- és Kutyaotthon az ország első, főként lovakat befogadó állatmenhelye, Őrbottyánban nyújt menedéket elsősorban a jobb sorsra érdemes patásoknak, immár 13 éve. A menhelyen sokféle állat él, mindegyiknek más és más a története, egyvalami mégis közös bennük: emberi állatkínzás áldozatai. Mint gondozottjaik közül egykor oly sokan, most a Rédei Éva és férje, Rédei Attila által megálmodott állatvédő alapítvány is az életben maradásért küzd.

Sára 32 éves, Bicskéről került a menhelyre. Négy évvel ezelőtt késő este csörgött Éva telefonja, türelmetlen, erőszakos hang szólt bele: „Van egy 28 éves öreg lovam, azonnal vigyék el, már semmire nem jó!” – hangzott a távoli utasítás, amit a nyomaték kedvéért meggyőző fenyegetés is követett: „Ha nem jönnek érte, fejbe verem és a kutyákkal etetem meg.” A menhelyen épp telt ház volt, így Éva első felindulásában elutasította a kéretlen parancsolgatót. Rédeiék azon az éjjelen nem aludtak. Másnap hajnalban már úton voltak a csontsovány, agyonkínzott lóért. Ma ő a Bottyán Equus „öreg hölgye”, kecses, békés magyar sportló. Ám az alapítvány vezetőinek Sára sorsa csak egy a sok, emberi szívtelenségről árulkodó rémhistóriák közül.

– Egy ló viselkedését az befolyásolja leginkább, hogyan bántak vele. Hogyan érintették őt csikókorában, milyen ember volt a gazdája. Minden ló jónak született – vallja Rédei Éva. – Amikor hatósági elkobzásból hozzánk kerülnek, rossz fizikai állapotban, sokszor verés és éheztetés után, nehezen bocsátanak meg, és nehezen felejtenek. Eltelik fél-egy év is, mire felépülnek, és csak én tudom, annak előtte annyira agresszívak voltak, hogy még magam is rettegtem tőlük. Hatalmas elégtétel, ha egy ló újból elhiszi, az ember jó is tud lenni. Ehhez pedig szeretet és türelem kell.

Tizenhat évvel ezelőtt, amikor egy budapesti, belvárosi fodrászatot és a vendéglátózást maga mögött hagyva Őrbottyánba költözött a házaspár, szülőkkel, gyerekekkel együtt, sejthető volt, hogy itt valami nem mindennapi történet kezdődik. Azaz inkább folytatódik. Már akkor 3 lóval, 9 kutyával, 2 kecskével és 4 cicával indult a magánállatfarm. Kóbor állatot nem nehéz találni. Egy lóhoz egy hektár – így szól az egyik alapszabály, gondolták, a házzal járó háromhektáros terület elegendő lesz…

Hát tévedtek! A patások száma hamar elérte a 12-t, és a kutyamenhelyek példájából kiindulva megalapították saját lómenhelyüket. A bottyániaktól nagyon jutányosan sikerült kibérelniük újabb 4 hektár földet, és 2001-ben hivatalosan is állatvédő szervezetté váltak. Ma már 46 lóról gondoskodnak. Érkeztek lovak hatósági elkobzásból, lakossági bejelentés alapján, nem ritkán olyan állapotban, amire az állatorvos is csak annyit tudott mondani, nem adhat be oltást az állatnak, mert nem élné túl.

Bár az állatok kínzása Magyarországon bűncselekménynek számít, jelenleg a bűnügyekből lefoglalt élőlényeket csupán civil szervezeteknél tudja elhelyezni a hatóság, azaz a Nemzeti Élelmiszerláncbiztonsági Hivatal (ismertebb nevén NÉBIH) illetékesei. Lovak esetében ez általában a Bottyán Equus. Rédei Éváékhoz az egész országból szállítanak állatokat, nemcsak lovat, sok egyéb haszonállatnak is ők adnak menedéket. Így került hozzájuk például a Parlament előtti tüntetéskor szabadon engedett libák közül is jó pár. Miből veszik a kukoricát? 2009 óta ezt senki sem kérdezte. S így van ez a többiek: a kecskék, kóbor kutyák, cicák eledelével is. Hogy a menhely fenntartói valamelyest enyhítsenek anyagi gondjaikon, amikor egy ló felépül, örökbefogadót keresnek.

Ha az állat nem öreg és beteg, még akad is érdeklődő. De Rédei Éva tapasztalata szerint az örökbe adás nehéz dolog.

– Az emberek azt gondolják, az ingyen lóval azt csinálnak, amit akarnak. A jelentkezők viselkedéséből sok minden kiolvasható, igyekszem kiszűrni az arra méltatlan embereket. Annak, aki úgy néz körbe, mintha a dabasi lóvásárban lenne, nem adok állatot. Ők azok, akik úgy számolnak: kapok egy ingyen lovat, aztán majd két nap múlva eladom jó pénzért. A leendő örökbefogadónak először is el kell fogadnia a menhely örökbefogadási szerződését, ami azt is jelenti, hogy időnként ellenőrizzük őket. Csak azokat a lovakat adjuk ki, amelyek alkalmasak arra, hogy hobbiszinten lovaglásra tartsák őket.

A menhely már korábban is átélt nehéz időszakokat. Volt olyan év, hogy a világítást kapcsolták ki. Az alapító sokat töpreng azon, vajon miért ennyire alacsony az általa megálmodott Bottyán Equus alapítványának támogatottsága. A választ egyelőre nem találja. Tizenhárom év után még mindig az adó egy százalékából befolyt összeg a legfőbb bevételi forrásuk, ami idén mindössze 5 millió forint. Miközben az éves szénaköltség 6 millió fölött jár.

Ráadásul a hatóságok sem könnyítik meg a munkájukat. Az elkobzott állatok után járó támogatás „bevasalása” nem egyszerű, előfordul, hogy akár évekig az alapítvány hitelezi az ott tartott állatok megélhetésének költségét. A folyamat hosszadalmas és bonyolult, először a NÉBIH-et képviselő állatorvos mondja ki az állatok lefoglalását, majd a rendőrség viszi és helyezi el a jószágokat az alapítványnál. Mire a perük lezajlik, már felépülnek, így utólag sokszor nehéz a hatóság tartozását behajtani.

– Ma már úgy látom, felelőtlenül fogadtam be az állatokat. Az utóbbi években sokszor éreztem azt, amit most is: kész, itt a vége, a családom már nem tud több pénzt keresni, hogy eltartsuk ezeket az élőlényeket. Én és az a maroknyi segítő ember nem képes többet tenni azért, hogy fenntartsuk az állatotthont. Sajnos el kell fogadnom azt a szomorú tényt, hogy az elmúlt 13 év alatt nem tudtam közel hozni a lovakat az emberekhez. Nem tudtam elérni azt, hogy tudatosuljon bennük, a lovak többet érdemelnének azért az elmúlt ötezer évért, amióta az embereket szolgálják. Valóban méltók vagyunk a lovas nemzet címre?!