Az én képernyőm: Szent Jakab útján

A köztévének többek között az is feladata, hogy megemlékezzen az ünnepekről. Most nem lihegte túl – mint olykor –, megelégedett egy-egy filmmel emlékeztetni az ünnepkörre. Ilyenkor gyakran műsorra tűzik a Hacsit, hiszen a hűséges kutyus története igen megható. (Kedvencüket nemrég elvesztett kutyatulajdonosoknak nem ajánlom, mert kibőgik a lelküket is.) Az M1 filmválasztása – a Vándorút – igazán remek volt! A vetítés időpontja kevésbé: ki bír végignézni egy éjjel fél 12-kor kezdődő kétórás filmet? Én sem hittem volna magamról, de aztán annyira megfogott, hogy fél 2-kor el sem bírtam aludni utána.

Tom Avery, a sikeres kaliforniai szemorvos (Martin Sheen rendkívüli alakítása) fia – apja rosszallása ellenére – otthagyja az egyetemet és elindul, hogy végigjárja az El Caminót. Már az út kezdetén, a Pireneusokban balesetben meghal. Tomnak oda kell utaznia, hogy azonosítsa és döntést hozzon: mi történjen egyetlen gyermeke holttestével? Végül úgy határoz, hogy Daniel felszerelését használva végigjárja az El Caminót és az Úton elszórja fia hamvait. A világ egyik ősi, talán leghíresebb zarándokútja a spanyolországi Galícia fővárosába, Santiago de Compostolába vezet, melynek katedrálisában Szent Jakab apostol csontjait őrzik. Az utat a zarándokok gyalog teszik meg, kiinduló pontja nem megszabott, tehát mindenki onnan indul, ahonnan akar, ezer vagy csak száz kilométerről.

Ma már nem csupán kifejezetten vallásos emberek indulnak e hosszú és nehéz útra, hanem azok is, akik önmagukat keresik vagy valamilyen válaszra van szükségük életük folytatásához. Erre az útra téved a gyermekét gyászoló amerikai orvos, aki életében sosem hallott az El Caminóról, nem is érdekli a vallás, ő csak feladatot teljesít, mert úgy érzi, tartozik ezzel halott fiának.

Vele egy időben, mint mindig, rengeteg ember próbál végigmenni az úton. Útitársak csapódnak hozzá, akiket eleinte kelletlenül, éppen csak megtűr maga mellett. Négyen együtt teszik meg az út nagyját: Tom, egy füvező, kedélyes, nagydarab holland, egy írói válsággal küzdő, egyházellenes ír férfi, s egy nő, aki azt állítja, a dohányzásról akar végre leszokni. Az út során a négy véletlenül összekerült, egymással nem is különösebben rokonszenvező emberből közösség kovácsolódik, megismerik egymás igazi problémáit, de nem tolakszanak tanácsaikkal. Megdöbbentő és humoros pillanatok után megérkeznek útjuk végcéljához. Itt spirituális élményeket élnek át. Végül Tom továbbmegy a tengerhez, hogy beleszórja fia hamvait – újdonsült barátai ide is elkísérik. Az orvos gyászában is megkapja a megértés, a barátság, a megnyugvás ajándékát, s már viszonozni is tudja.

Az út gyönyörű látvány, mert maga az őszi fényekben fürdő csodás táj. Most láttam először végig lefilmezve. Erre igazán áll a mondás: az Út fontosabb, mint a Cél.

Emilio Estevez, a rendező – ő játssza Danielt, a látomásként fel-feltűnő fiút, amúgy a való életben is Martin Sheen fia – el tudta érni, hogy a téma ellenére a film egyetlen pillanatig sem érzelgős, nem „vallásos”, nem szájbarágós. A műfaji megjelölés első pillanatban nevetségesnek tűnik: kalandfilm. Ám mégis az. A sok-sok kilométeres gyaloglás egyúttal belső utazást is jelent. S jelenti halálunk elfogadásának, az élet megélésének szépséges kalandját.