Az én képernyőm: Szerződéses gyerekek

Az a Svájc persze még nem ez a Svájc volt: bár a pénz már az egész világról áramlott bankjaiba, azért még akadtak szegény emberek. A gépesítés kora előtt a mezőgazdaságra kevéssé alkalmas vidékeken sokan küszködtek a földeken. A városokban a proletariátus körében a nyomor alkoholizmust, válást, bűnözést is termelt. Vagy egyszerűen csak szegénységet. De hát mire való a gondoskodó állam? Ezekből a családokból kiemelte a gyerekeket, és a sorsukat elrendezte. De nem ám nevelőintézetekbe, gyermekotthonokba küldte őket, dehogy, hiszen az pénzbe került volna. Hanem a munkaerőhiánnyal küzdő falusi gazdálkodókhoz irányította, akiket csekély díjazásért hivatalosan nevelőszülőknek kértek fel. Ezeknek a gyerekeknek aztán olyan sorsuk lett, mint a mi Árvácskánknak. De annyival talán még szörnyűbb, hogy nem értették, miért szakították el őket a szüleiktől. Ráadásul többnyire csupán a szegénység miatt.

„Egyik este rendőrök jöttek, édesanyám kilökdöste őket a házból. Másnap három rendőr tért vissza, az egyik lefogta anyámat, a másik kettő magával vitt” – meséli a BBC-nek a most hetvenes éveiben járó David, akit nyolcévesen vittek napszámosnak egy tanyára. Hajnalban kelt, iskola előtt és után is dolgozott, a napja este tíz órakor ért véget. A testvérei közeli családoknál laktak, de alig látta őket. Ha a szülők tiltakozni mertek, akár börtönbe is zárhatták őket. A gyermekeket még a XX. században is sokszor áruként kezelték. Volt, hogy a falu főterére vitték őket, és nyilvános aukción lehetett rájuk licitálni. Ők nem tudták, mi történik velük, sokuk súlyos pszichológiai problémákkal küszködött. Voltak, akik később öngyilkosságot kíséreltek meg. Pedig a rendszert ellenőrizték, alkalmakkor szociális munkások – elvileg meglepetésszerűen – látogattak el a nevelőcsaládokhoz állapotfelmérésre. A falubeliek azonban mindig jeleztek, amikor a megfigyelő érkezéséről értesültek.

Az 1920-as évektől folyamatosan jelentek meg önéletrajzok, újságcikkek a gyerekek sorsáról. A svájci társadalom tisztában volt a helyzetükkel. Hivatalos döntés mégsem született, a rendszer magától kopott ki az 1960-as, 1970-es években. Ahogy az agrárszektort gépesítették, csökkent a gyerekmunka iránti igény, végül teljesen megszűnt.

Megrendítő volt hallgatni a fegyelmezetten beszélő, de az emlékezéstől el-elakadó szavú egykori áldozatok beszámolóit. Napi 12 órai munka, verés, éheztetés, nemegyszer szexuális zaklatás. A brit filmesekkel egyetlen egykori „nevelőszülő” házaspár volt hajlandó szóba állni, de ők is arc és név nélkül. Mindent tagadtak, felháborodtak a gyerekek hálátlanságán, szinte reszkettek a gyűlölettől.

Tavaly a svájci állam hivatalosan bocsánatot kért a szerződéses gyerekektől és azoktól is, akik más kötelező állami intézkedések áldozataivá váltak, például sterilizálták vagy jogellenesen őrizetbe vették őket. Népszavazást terveznek, s ha azon megszavazzák a kártérítést, akkor mintegy tízezer érintett kap majd a nekik szánt 500 millió svájci frankos külön alapból. De ez a szavazási eredmény egyáltalán nem biztos – gondolom, sokan ellenzik majd a felesleges pénzkidobást…