Juhbél ezüsttel fonva - Szemben a magyar attitűddel, hogy mit nem lehet megvalósítani

– Kimagasló nem voltam semmiben. Számomra iskolapadban ülni maga a rettenet. A természet meg a madarak mindig érdekeltek, de a biológiát utáltam. Zenei vonzalmam? Az sem volt. Nem jártam hangversenyekre, leginkább Rolling Stonest és Beatlest hallgattam. Igaz, a klasszikus gitárral próbálkoztam, de nem voltam igazán tehetséges – sorolja Koós Viktor hangszerkészítő.

Hiába próbálom kipréselni belőle, hogy mondjon valami elementárisat magáról, hiszen mégiscsak olyan tudás birtokosa, amivel csak ő büszkélkedhet az országban, nem járok sikerrel. Azt vallja, hogy az emberből akkor lesz „valaki”, ha kellő elszántsággal és akarattal küzd a céljáért. A tehetség igencsak kevés.

De menjünk sorjában! Tizenhét éves lehetett, amikor jött az isteni szikra. Pontosabban egy film. Stradivariról, a világhírű hegedűkészítőről szólt.

– Olyan romantikusan és különlegesen tálalták az életét, a munkásságát, hogy rögtön azt mondtam magamban: megtaláltam, ezt fogom csinálni! – idézi a két évtizeddel ezelőtti pillanatot Koós Viktor.

Mert azt tudta, hogy semmi olyannal nem szeretne foglalkozni, amit rajta kívül több százezren űznek. Még volt egy kis kitérő, mielőtt beleásta volna magát a hangszerkészítés tudományába: érettségi után jött a kötelező katonai szolgálat, egy évet töltött a légvédelemnél.

– A katonai rendszer nem nekem való, de az a 12 hónap tartást adott egy életre. Megtanított, hogy a legnehezebb időszakot is át lehet vészelni kellő akarattal. Aztán jött a Zeneakadémia, ahol két évig tanultam a hangszerkészítést. Ez az a szakma, ahol a gyakorlat mindennél többet ér. Ugyanaz a rendszer működik, mint 500 évvel ezelőtt. Kell egy mester, aki mellé odaszegődik az ember inasnak. Megtanultam az alapokat, de még legalább kétszer szinte a nulláról kezdtem az iskolák elvégzése után. Mert később rájöttem, alig tudok valamit a hangszerkészítésről.

Az első felismerés az olaszországi Cremonában, Stradivari szülővárosában érte, ahová alig huszonévesen vetődött. Egy saját készítésű hegedűvel a hátán. Házalni indult anélkül, hogy bárkit ismert volna. Hiába a rengeteg házaló a világ minden részéről, felfigyeltek rá. Mert volt valami abban a hegedűben, ami a többiekében nem.

– Mindig azt kérdezik, mi a titka a jó hangszernek. Nincs titok, a hangszerkészítés nem csupán az információban rejlik. Hanem abban a habitusban, ahogyan elkészíti az ember. A fa kiválasztásától az utolsó simításig. Szerintem Stradivari hangszerei is attól voltak különlegesek és megismételhetetlenek, mert beletette a lelkét minden egyes mozdulatba.

Koós Viktor tudatosan törekedett arra, hogy a szakma legjobbjai közé tartozzon. Ezért jelentkezett az angliai West Dean College-ba. Ez a világ egyetlen olyan iskolája, ahol csak barokk vonós hangszerekkel foglalkoznak. A felvételi egy beszélgetésből, egynapos gyakorlati vizsgából és két, saját készítésű hegedű bemutatásából állt. Évente két-három embert vesznek föl – Koós Viktornak sikerült, alig 26 évesen. Eddig ő az egyetlen magyar, aki itt végzett. Ráadásul a hároméves iskolát két év alatt, kitűnő eredménnyel.

– Pozitív, haladó szemléletű közegbe kerültem, ahol a diákok is sokat tanultak egymástól. Két évet töltöttem kint, és megtanultam egy fontos dolgot: mindig azt kell nézni, mit lehet csinálni és hogyan. Ez szembemegy azzal a magyar attitűddel, hogy mit nem lehet megvalósítani. Én tudatosan az előbbi elv szerint élek. Miért jöttem haza? Mert ha mindenki kivándorol és elviszi innen a tudását, az értékeket, akkor nem marad más, csak a nagy magyar ugar. Ráadásul szerencsés vagyok, mert mindegy, hogy a világ melyik szegletében készítem a hangszereimet, a megrendelők úgyis megtalálnak. Köszönhető az internetnek is, de leginkább szájhagyomány útján terjed, hogy egy zenész vagy intézmény kivel szeretné elkészíttetni a hangszerét. Kaptam már megrendelést Argentínából, Japánból, Európa számos országából. Kínában tízezer szám ontják naponta a vonós hangszereket, én hónapokig dolgozom egyen. Persze nem mindegy, hogy brácsát, csellót vagy hegedűt kér-e a megrendelő. De mindig csak egy hangszeren dolgozom. Mindent kézzel csinálok, olyan szerszámokkal, amilyenekkel évszázadokkal ezelőtt.

A kézi munkától lesz egyedi és drága egy hangszer. Koós Viktor hegedűi ma már a többszörösébe kerülnek annak, mint amennyit Cremonában fizettek neki az elsőkért. A személyes kapcsolat a megrendelővel ugyanolyan fontos, mint aki kabátot varrat magának, és eljár a szabóhoz próbálni. A hangszerkészítőnek látnia kell, hogyan szólaltat meg a zenész például egy hegedűt, mekkora a keze, vagy a csellistánál a lábméret nem elhanyagolható. Tudni kell, hogyan ül, milyen vehemenciával játszik, és még millió apróságot. Mert a hangszernek tökéletes összhangban kell lennie a zenésszel.

A kézi hangszerkészítésnek kedvez az a divat is, hogy ismét népszerű a historikus előadásmód. A zenészek olyan hangokat csalogatnak elő a hangszereikből, mint amilyeneket a XVII–XVIII. századi közönség hallott. Ennek feltétele, hogy az instrumentum ugyanolyan anyagokból készüljön, mint a középkorban.

A húr például juh- vagy marhabélből, ezüsttel fonva, ne pedig fémből. A nemes gyanták és lenolajak hosszas főzési eljárással, aprólékosan készüljenek. A hangszerek jávorfából és lucfenyőből születnek, Erdélyből, Boszniából, Németországból és Olaszországból kerülnek ide az átlagon felüli alapanyagok.

– Nyersen veszem meg, és három-négy évig szárítom, mire a fa alkalmas lesz arra, hogy hangszer készüljön belőle. Most tíz-tizenöt évre elegendő alapanyagom van, egy padláson száradnak. A forró nyár és a hideg tél váltakozása kellően megedzi a fát, tökéletes hely – a 38 éves férfi mindezt a Pest megyei Tinnyén, a szülői házban meséli.

Kétszáz éves vályogház, itt van a műhely is. Az egyik helyiségben az inas tüsténkedik, egy hegedűt ragasztgat, amit javíttatni hoztak. Mert ma már Koós Viktor a mester, és örömmel adja át tudását a fiataloknak. Időnként ő is alkotói válságban szenved, ahogyan fogalmaz, de ilyenkor gyorsan összekapja magát. Imád tangózni, túrázni, biciklizni, kertészkedni, tagja a Madártani Egyesületnek is. És ma már komolyzenét is szívesen hallgat, még a legelvetemültebb kortársakét is.

Próbál örömmel élni, és azt mondja, csak úgy lehet nyugodtan meghalni, ha az ember maradandó értéket alkotott. Neki már sikerült, hiszen a hegedűi hosszú életűek. Négy-ötszáz év múlva is szólni fognak.