Angliában évente ezret képeznek, nálunk két-háromszáz kellene

– Vonzódást nem általában, hanem egyes kutyák iránt érzek. Hiszen mindegyik egyéniség, mindnek más karaktere van. Akikkel élek és dolgozom, azokkal beszéljük egymás nyelvét. Munkám lényege, hogy ez a mély kapcsolat a vakvezető kutya és gazdája között is kialakuljon – fogalmazza meg tömören ars poeticáját a miskolci székhelyű Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány kuratóriumi elnöke, dr. Mezősi Tamás.

Az 50 éves férfival a gyerekkoráról az állatorvosi egyetem parkjában beszélgetünk. Feleségével együtt hárman ülünk egy nyirkos falócán, miközben Dió nevű labradorját könyökízületi problémával műtik.

– Jó diák voltam, főleg kémiából erős. Imádtam a könyveket, az állatokat, a természetet, a búvárkodást, versenyszinten úsztam. És kutyáért kunyeráltam, de szüleim csak az érettségim és nem sokkal szegény édesapám halála előtt engedték meg, hogy egy törpeuszkárt vigyek harmadik emeleti kis lakásunkba. Blöki volt életem első kutyája, 18 évig élt. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen vegyészdiplomám után kémia–filozófia szakos tanárként is végeztem. Közben magam is tanítottam. Ötödik osztályos általános iskolás voltam, amikor először tanítványt vállaltam. Emlékszem, 20 forintos óradíjért. Azóta a tanítás végigkíséri az életemet. Családi magántanárként gyakran hívtak fogyatékos gyerekekhez is.

Mezősi Tamás folyamatosan tanult. Később közgazdaság-tudományból és jogból a miskolci egyetemen szerzett diplomát, majd látássérült rehabilitációs szakemberként végzett a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán.

– A tanítás mellett sok egyéb dologgal foglalkoztam. Mindig fontosnak tartottam, hogy másoknak hasznos legyen, amit csinálok. Oktattam búvárkodást, vezettem civil szervezeteket, és egyre jobban belemerültem az önkéntes speciális mentési munkákba. Megismertem a híres mentőkutya, Mancs gazdáját, Lehóczki Lacit, összebarátkoztunk, később közösen összehoztuk a Miskolci Speciális Mentőcsoport Alapítványt. Lacitól kaptam életem második kutyáját, a labrador Labdát (Blöki már nem élt), akit együtt képeztünk mentőkutyává. A következő évekre úgy emlékszem vissza: éjjel-nappal készen álltam, hogy segíteni induljak, ha megszólalt a telefon. A mentés mellett Labda sok egyebet is tudott. Megtanítottam például szarvasgombát keresni, vizsgázott terápiás kutya lett, akivel szorongó kisgyerekek és autista fiatalok rehabilitációjában vettünk részt, évekkel később pedig már kiképzett vakvezető kutyaként is segített a munkámban. Labda 8 éves volt, amikor vele közösen elkezdtük betanítani Diót, leendő utódját, és Labda 14 éves koráig hármasban dolgoztunk. Mivel már Dió is 8 éves, itt, a kórházi parkolóban Delta várja őt az autónkban, aki Dió utánpótlása lesz. Delta is labrador, tapasztalatok szerint ugyanis genetikailag ez fajta az egyik legalkalmasabb az embereket segítő munkákra.

A vakvezető kutyát képző iskolát 2006-ban alapította, mentőkutyás kollégáival együtt.

– Akkor már tudtam, a kutyák milyen hihetetlenül sokat tehetnek az emberekért, ha megértik egymást. Voltak, akik kételkedtek az iskolánkban, sokan viszont segítettek. Az utóbbiak között volt Rithnovszky János is, a magyarországi vakvezetőkutya-kiképzés „atyja”, a csepeli állami kutyakiképző iskola megalapítója. Kicsiben kezdtük, mindenki önkéntesként dolgozott, miközben Svájcban, Angliában tanulmányúton gyűjtöttünk tapasztalatokat. Az elmúlt nyolc évben ötvennél több vakvezető kutyát képeztünk. Büszkék vagyunk rá, de tudjuk, hogy ez még mindig kevés. Angliában, ahol az állam is segít, évi ezer vakvezető kutyát adnak át látássérült gazdáiknak. Hazánkban évente két-háromszáz kutyára lenne szükség.

Azt mondja, van még egy feladatuk, ami nélkül az összes többi munkájuk hiábavaló volna. Egy egész országot kell megtanítaniuk arra, az egészséges embereknek hogyan kellene viszonyulniuk a fogyatékkal élőkhöz.

– A nyugati világban nem annak alapján ítélnek meg valakit, mi a fogyatékossága, hanem az számít, mire képes. Nos, számos feladatra. Kint az is természetes, hogy ehhez az épeknek kell segítséget nyújtaniuk. Szükség van az akadálymentesítésre, miként arra is, hogy a látássérült emberek bárhová bejuthassanak a kutyáikkal. Gyakorlatilag arra, hogy ők is ugyanolyan teljes életet élhessenek és dolgozhassanak, mint az ép emberek!

Azon merengek, jut-e ideje a családjára?!

– Sajnos kevesebb, mint szeretném. Legnagyobb gyermekeim rég kirepültek. Most hétéves lányommal és négyéves fiammal élvezem az együttléteinket. Társam, kollégám és feleségem nyújtja számomra ehhez a biztos hátteret, akit egy mentőkutyás rendezvényen ismertem meg. Az ő élete, képzettsége is a kutyákról, a segítségnyújtásról szól. A sok közös tulajdonság, közös érdeklődés és az együtt végzett munkák immáron elválaszthatatlan társakká kovácsoltak minket. Ez ilyen egyszerű.