Gályarabság életfogytig - Élete fő művére készül Nemere István

– Hogyan talált rá erre a tanyára?

– Évtizedeken át Esztergomban éltem. Az ezredforduló táján megelégeltem, hogy a harmincezres kisvárosba évente egymillió turista özönlik. Menekülni akartam a zaj, a piszok elől. Hirdetést adtam fel a Szabad Földbe: erdős tanyát keresek. Rengeteg helyet megnéztem az országban, mígnem hosszú keresgélés után eljutottam a csengelei határba. Három hektár erdő veszi körül a tanyát – ez az, amire vágytam. Az itteni futóhomok jó, ha öt-hat aranykoronát ér, kisebbfajta tornádót képes belőle kotorni a szél. Aztán erdész segítségével megszelídült a sivatag: felújítottuk a meglévő fenyvest, és újabb területet telepítettünk be. De ettől még nem lettem erdős gazda. Lakni jöttem ide a feleségemmel.

– Tizennégy év alatt elfogadták már a helyiek?

– Nagyon sokan élnek tanyán, velük megtaláltam a hangot. Meglehet, a faluban kezdetben azt hitték, majd mindenkivel barátkozom. De én nem az a típusú ember vagyok. A művelődési házban és az iskolában párszor tartottam már író-olvasó találkozót, tehát ezen a tiszteletkörön is túl vagyunk. A munkám ideszögez az íróasztalhoz, alig mozdulok ki itthonról. Szigorú napirend szerint élek: reggel hattól délig írok, 35–40 ezer karakter összejön. Ebéd után orvosi rendelvényre sétálok öt kilométert az erdőben, régebben a faluba is gyalog mentem be. Nagyobb bevásárlásainkat Szegeden, Kisteleken vagy Kiskunfélegyházán ejtjük meg, mindenből többet veszünk, hogy legyen saját készletünk.

– Könyvei polcokat töltenek meg. Eddig 636 kötetet produkált. Elárulná a receptet?

– Gályarabság kell hozzá. Szorgalmas vagyok, és elég gyorsan írok. Egyébként sokkal több a kéziratom, mint amennyi megjelenik, legalább negyven-ötven kötetre való anyagom lapul a kiadók fiókjaiban. Legjobban a nőknek szóló romantikus regényeim fogynak, kéthavonta rendelnek tőlem egyet. Tizenhat év alatt hetvenkettőt produkáltam belőlük Melissa Moretti álnéven.

– Nem is tudják az olvasói, hogy valójában ön a szerző?

– Nincs titkolnivaló, a könyvekben feltüntetjük az „igazi” nevemet is. Érdekes, ha mint Nemerét meghívnak valahová beszélgetni, mindig jönnek olyanok, akik Morettivel szeretnének találkozni.

– Lavírozik a műfajok között, párhuzamosan dolgozik történelmi témákon, tudományos-fantasztikus és szerelmi sztorikon. Nem keveri össze néha?

– Nem jelent gondot, bár előfordult már, hogy a szereplők nevét eltévesztettem. Különben nem szoktam cserélgetni napi szinten a műfajokat, csak akkor váltok, ha már egy témában kellő mértékben előrehaladtam. És mindent meghatároz a kézirat leadási határideje. Vázlatot sosem készítek, A pontból kell eljutnom B pontba. Sokszor menet közben jutnak eszembe újabb kalandok, főleg, ha krimit írok.

– Nyilván nem az ösztönzi újabb és újabb könyvek írására, hogy eggyel több legyen belőlük. Esetleg a pénz?

– Megesik, hogy egy nap három-négy könyvem jön ki. Megjelent műveim számát illetően magyar rekordernek számítok, tényleg nem a mennyiség motivál. Nincs saját kiadóm, mások gondozzák a könyveimet. Nem eladott példányszám után kapom a honoráriumot, hanem fix összegre szerződöm, ami meglepően alacsony. Öt-nyolc évre adom el a jogot, ez idő alatt annyiszor adják ki a könyvemet, ahányszor akarják. Tehát a pénz csak annyiban érdekel, hogy meg tudjak élni az írásból.

– Nyugaton egy-két bestseller után már luxusvillája lenne!

– Na, látja, erről is lemondtam. Nekem fontos, hogy sokakhoz eljusson, amit írok. Szerencsére ezt a kiadóim sem gondolják másként, hiszen megfizethető áron adják a köteteimet, melyekből negyven év alatt több mint tizenegymillió példány talált gazdára, és ez sem lebecsülendő eredmény.

– Mondják azt is, hogy szétaprózza magát!

– Valamilyen mértékben igazuk van. Nem biztos, hogy évente tizenöt könyvet meg lehet írni egyforma színvonalon. Sokan csak az interneten mernek kritizálni, persze névtelenül. Meg azok, akik soha életükben nem olvastak tőlem semmit. Megkérdőjelezték már az egész írói munkásságomat is. De legjobban a mennyiség miatt vagyok gyanús. Aki ennyit ír, az nem lehet jó. Ez nemcsak a laikusokban merül fel, hanem az irodalmi elit képviselőiben is.

– Ezért nem vették fel az írószövetségbe?

– Nyolc évig próbálkoztam, indok nélkül utasítottak el. Ma már örülök neki, hogy nem vettek fel, mert azóta hányszor kellett volna kilépnem! Vannak ott elegen, olyanok is, akik egyetlen könyvet sem produkáltak. Nyilván szerepet játszik a kikosarazásban, hogy pályám elején sci-fit és krimit írtam, mindmáig azzal azonosítanak. Hiába tettem le azóta ezerféle dolgot az asztalra, számukra Nemere nem létezik! Az újságok sem szokták méltatni a könyveimet.

– Irigység miatt hanyagolják?

– Aki bármit is irigyel tőlem, az csinálja utánam.

– Sok mindent kipróbált az életében. Egyebek közt volt boncsegéd, földmérő, mentőápoló, könyvtáros, sajtóreferens...

– Gyerekkoromtól kezdve írónak készültem, gimnazistaként viszont filmrendező akartam lenni. Ebben értelmiségi származásom akadályozott meg, akkoriban, aki ilyen háttérrel rendelkezett, annak igyekeztek ellehetetleníteni a jövőjét. Miután nem javasoltak továbbtanulásra, elmentem a filmgyárba statisztálni, hogy kicsivel közelebb kerüljek az álmomhoz. Az 1963-ban forgatott Nappali sötétség című filmben fel is tűnök valahol a háttérben. Bármibe kezdtem, valamit mindenből profitáltam. Konkrétan persze nem tudnám megnevezni, hogy a boncsegédként vagy a mentőápolóként szerzett tapasztalataimból mi jelenik meg a műveimben. Talán az életről alkotott szemléletem tükröződik vissza. Milyen törékenyek vagyunk, milyen apróságokon múlik az életünk.

– Ilyeneken töprengett a boncasztal mellett?

– Halála után az ember már csak nyolcvan kiló hús. Annak a tömege, akit életében szerettünk vagy utáltunk. Íróként óriási magaslatokba juthatok el, elmélkedhetek éppenséggel a reinkarnációról is.

– Máskor meg az ufókról. Látott már egyet is?

– Nem láttam. Nem az érdekel, hogy ki, mikor, hol látott idegen lényeket vagy repülő csészealjakat. Nálam a szintetizáláson van a hangsúly! Elsők között írtam a témáról, sokan szaktekintélynek hittek. Ismeretlenek csöngettek be esztergomi házamba, megosztották velem ufóélményeiket. Egy nő előadta, hogyan tűnt el a méhéből a magzat, miután meglátogatták a földönkívüliek, orvosi papírokat is lobogtatott. Szerencsére sikerült tudatosítanom az olvasóimban, hogy a regényeim a fantázia szüleményei. Mindazonáltal a témát komolyan veszem, létező jelenségnek, a természet részének tartom, bár a hátteréről keveset tudunk. Kutatásaimról a budapesti ufókongresszusokon szoktam előadásokat tartani.

– És mit mond nekünk az ön megfigyeléséről?

– Még a kilencvenes években jutott a tudomásomra, hogy engem is megfigyeltek. Megkaptam a III/III-as anyagot, de azt nem árulták el, kik voltak a besúgóim, csak ha már meghaltak. Most fény derült az ő személyükre is. Egyikükre gyanakodtam, újságíró volt. Másikuk kiléte meglepett, mint könyvtárigazgatóval néha találkoztam vele olvasói ankétokon, és lám, jelentéseket körmölt rólam. Ahhoz képest, hogy a tényleges ellenállókkal szemben én nem csináltam semmit, huszonhárom éven át elég nagy apparátust állítottak rám. Akkoriban nyilván a lengyel feleségem miatt kerültem képbe. Meg hát a nyolcvanas évek lengyel eseményeiről nem rejtettem véka alá a véleményemet, ezért lettem a népi demokrácia deklarált ellensége.

– Az sem tetszhetett nekik, hogy Gagarinról megírta, sosem járt a világűrben...

– Házkutatást tartottak a lengyel lakásomon, négyezer oldalnyi kéziratot foglaltak le. Végül 1990 nyarán csak megjelent ez a könyvem is.

– Van még témája?

– Rengeteg. És életem fő műve is hátravan még. Hetven dossziéban gyűjtöm az anyagokat, de azt előre nem tudom, melyikből lesz könyv. Valaki megelőzhet, mint a magyar írók szerelmei esetében, vagy én nem tartom érdekesnek egy idő után. De nem emésztem magam ezeken. Nagyobb élmény az, ha láthatom az őzeket itt, a csengelei tanyám körül.