Nagy szenvedés a tévéjegyzetírónak a hétvége mostanában

De mivel az X-Faktorról már írtam korábban, ezért csak a becsület kedvéért pislantok bele. Hátha kiderül, hogy közben valaki úgy megtáltosodott, hogy muszáj újraalkotnom abbéli véleményemet, miszerint minden idők legunalmasabb X-Faktorjával kínálják a szombat esti nézőközönséget. No de hiába kukkantok, mindig csak azt látom: Tóth Gabi hadonászik, Alföldi lehurrogja a többieket, Little G. jóságos, Szikora jópofizik. Az énekesek pedig nyomják a – számomra legalábbis – kétharmadában ismeretlen számokat. A dalok előtt pedig a tökéletesen érdektelen előzeteseket nézhetjük. Vajon mi végre kell beletekintenünk a holnaputánra mindenki számára elfeledett ifjak családi életébe, otthonaikba, hallgatni a szerkesztők által megírt, „spontán” poénokat, hercigeskedéseket?

Ehhez képest a Rising star egy fokkal – de csak eggyel – érdekesebb. Már eleve ez a falfelhúzósdis nagy csinnadratta látványosabb. A szép Ördögh Nóra, a stylistja túszaként, általában meglepően ronda ruhákban vezeti a műsort. Az első részekben alkalmazott vásári kikiáltó stílusán sokat finomított, alighanem a kritikák hatására. De a bevezető miniinterjúk elég laposak, ilyeneket kérdez: „Mit éreztél, amikor felment a fal?” Mi lenne, ha egyszer valaki így válaszolna: „Hát, nem örültem, jobb lett volna otthon maradni.” Meg aztán ez a finom hölgy azt tudakolta az egyik versenyzőtől: „Nem csokiztál be izgalmadban?” Majka viszont kifejezetten fejlődik, most legalábbis jól megállja a helyét. A műveletlenség itt nem zavaró, a humora viszont érvényesül. Kifejezetten jó ötlet, amikor a műsorvezetők felolvassák a kedves névtelen, bátor hozzászólók gorombaságait, mintegy kifogva ezzel a szelet a vitorlájukból.

A zsűri teljesen szétesve dolgozik, láthatóan nemigen bírják egymást. Egyedül Pásztor Anna működése tetszik. Bár személyében a műsorkészítők az alternatív, kicsit őrült vadócot akarták láttatni (amilyen a saját együttesében szokott lenni), ám kaptak egy okos, kedves, érzékeny nőt, aki sokkal jobban fejezi ki magát a többieknél. Mező Misi, aki korábban azzal tűnt fel, hogy nagy felbuzdulással minden szociálisan rászorulót továbbjuttatott, most elég halvány. Feke Pálnak nagyon szeretem a hangját, de láthatóan nem egy Einstein, úgy látszik, bármennyiszer is játszotta el Szent István királyunkat, annak szellemi kisugárzásából nem sok jutott neki. Kerényi Miklós Gábor, azaz Kero, az Operettszínház volt igazgatója pedig a Rising star Tóth Gabija lett – no, nem a hangja, hanem önmutogatása és excentrikussága hasonlít az X-Faktor zsűrijének szexbombájára.

Az énekesek? Pontosan ugyanolyanok, mint a másik csatornán, a tudatomban beálltak a magyar tehetségkutatók történetének egyre népesebb csapatába. Feltűnnek, érdektelen bemutatkozó filmecskékben látjuk őket, meghallgatjuk angol nyelvű számaikat, aztán nézzük, ahogyan sírnak örömükben-bánatukban, majd örökre elfelejtjük őket. A Rising star-osok se jobbak, se rosszabbak a többi kétszázhúsznál, akik képernyőre kerültek az évek során. De azért a legutóbbi vasárnap mégiscsak hozott számomra egy élményt. Amikor az apró termetű roma srác, a 19 éves, másfélszeres apuka, Ádám Krisztián elkezdte a Love Story elcsépelt, kissé nyálas filmdalát, már el is kapcsoltam volna. De jó, hogy nem tettem. Mert olyan improvizációt adott elő, olyan örömzenét hallottunk ettől a feje búbjától a kislábujjáig csupa muzikalitás fiútól, hogy szebb lett tőle az unalmas vasárnap este.