'Visítoztam örömömben!' - Győzött a fény

– Visítoztam örömömben! – emlékezik Frankó Zoltán a karácsony előtti napra. Pedig a tagbaszakadt férfi nem úgy néz ki, mint aki az érzelmeit nyakra-főre kifejezi. Most azonban olyasmi teljesedett be az életében, amire húsz éve vár: vezetéken érkezik az elektromosság a tanyájára.

Frankó Zoltán ismerős lehet olvasóink számára: egy éve már jártam az Ágasegyháza határában lévő otthonában. A férfi egykor zenészként kereste a kenyerét Németországban, majd életformaváltásra határozta el magát. Na, de nem ekkorára! A kinti csillogást követően nem a villany nélküli csillagos éjszakákra gondolt…

Többször igyekezett megszervezni ő és a ballószögi Tóth Ferenc is a társulást, bevonva a környék lakóit, azonban mindhiába: a „vezetékeléshez” szükséges összeg nem állt a rendelkezésükre. Két évvel ezelőtt azonban olyan pályázatot írtak ki, amely számukra is reménnyel kecsegtetett. A negyvenmilliós költség döntő részét az állam állta, a két illetékes önkormányzatnak – Ágasegyháza és Ballószög – csupán a tíz százalékát kellett volna hozzátennie. De nem tették. Azt mondták, üres a kassza.

A szükséges összeget végül az érdekeltek adták össze. Ez persze még mindig nem jelentette azt, hogy lesz villanyuk: a minisztérium olyan lehetetlen határidőket szabott a kivitelezéshez, amelyre a szolgáltató nem vállalkozhatott. De kitartásukkal végül mégiscsak sikerült átverekedniük magukat a bürokrácia útvesztőin.

Edmundot keresem a szememmel, a férfi kedvenc bakját. Hiába. Pedig Zoltán évekig kecsketenyésztésből élt.

– Legutóbb májusra ígérték a villany bevezetését. Amikor ez sem teljesült, feladtam, ez az igazság – kapok magyarázatot a hiányra. Hűtőház híján a kecsketejet azonnal el kellett szállítani, így már nem érte meg a tartásuk, a férfi pedig a tartalékai végére ért.

Az udvar azonban mégsem üres, két ló is legelészik rajta. A jószágok egy közelben élő hollandéi, aki fizet Zoltánnak a bértartásért.

– Akár húsz állatot is el tudnék látni – avat a terveibe. – És húsmarhákat is. Most, hogy van áram, gyerekjáték az egész. – És veszek egy fagyasztót is – teszi hozzá. Boldogsága az arcára van írva.

Nem fejezhetem be a környék tanyáinak villamosításáról szóló riportsorozatomat anélkül, hogy ne keresném fel a ballószögi határban Tóth Ferencet, akinek a – jó értelemben vett – makacssága nélkül ez a karácsony sem lehetne villanyfényes.

A Tóth család a rég felhagyott vasútvonal mentén lévő bakterházban lakik. A feleség 70 éves, de még sosem élt olyan helyen, ahová be lett volna vezetve a villany.

– Egy bő hónapja indult meg igazán a munka, szinte mindennap dolgoztak a szerelők – hallgatom a legutóbbi időszak krónikáját. Állították az oszlopokat, húzták a vezetékeket, építették a trafókat. Küzdelemben persze most sem volt hiány.

A birtokhatárok eltolódása miatt több helyen a dűlő közepére helyezték a villanyoszlopokat. Ahol ki lehet kerülni, ott hamar új utat kerestek maguknak a járművek, ám a Tóthtanyához vezető bekötőutat mély árkok övezik. Bizony nem kis harc árán sikerült csak elérnie a gazdának, hogy a háza előtti oszlop és a mérőóra ne az út közepére kerüljön, ellehetetlenítve ezzel az épület megközelítését.

Már indulnánk, amikor szerelők érkeznek, hogy összekössék az utolsó métereken földbe telepített és a ház falában lévő vezetékeket. Kérik, hogy a nevük maradjon jótékony homályban, ám a véleményüket nyugodtan megírhatom:

– A győri stadion építését januárban kezdték és novemberben már át is adták. Ennek a néhány tanyának a villamosítása pedig hosszú éveket vett igénybe. Úgy látszik, itt nemcsak a szokásos bürokrácia volt az akadály, hanem az akarat hiánya is…

A jelenlévők bólogatnak, ám most mégsem a kritikáé az elsőbbség. A szó hamar az előző esti mulatságra fordul. A környék tanyáiról összejöttek néhányan koccintani az örömre: a sötétségen mégiscsak győzedelmeskedett a fény.