Az én képernyőm: Szólni sem kellett

Az év utolsó méretes taplósága (tahósága, bunkósága) szilveszterkor a Hír Tv-ben hangzott el Maksa Zoltán szellemi termékeként. A harmadosztályú veterán humorista ezt találta mondani: „Mintegy kétszáz magányos nő várakozik napok óta az ELTE Jogi Kar környékén megerőszakolásban reménykedve.” Így utalt a szeptemberi gólyatábori esetre, ami egy elsőéves lánnyal történt.

Az óriási felháborodás hatására Maksa kissé pikírten bocsánatot kért a „nőegylettől” – mintha csak a feministák zúdultak volna fel ellene. Nem kívánom, hogy az ő lányával, húgával, unokájával valaha is ilyesmi történjen, de a büntetést megérdemelné. Amúgy nemcsak a haknihumoristának, hanem a tévécsatornának is jár a büntetés, tán még nagyobb is, elvégre leadták a felvételt. Mindenesetre most a médiahatóságon a sor.

Az év első riportélménye is a Hír Tv-hez fűződik, bár a véletlen műve, hogy itt adják folyamatosan a BBC kitűnő sorozatát, az Our Worldöt (A mi világunk). Ez a riportsorozat a sok kis valóságból a teljesség igénye nélkül, de tényleg összerakja világunkat, mint egy hatalmas kirakós játékot. Szinte minden adás érdekes és különleges.

Legutóbb azt a részt láttam, amely az afganisztáni háború hadiözvegyei közül néhánynak a sorsát követte. Hat-hét éve egyedül maradt afgán és brit katonafeleségek beszéltek arról, hogyan kapták meg a rossz hírt, s miképpen boldogulnak azóta két-három vagy akár hat-hét gyerekkel. Mindnyájan valami csendes beletörődéssel fogadták el az özvegyi sorsot, amire lelkük mélyén mindig is számítottak. Amikor kopogtattak az ajtajukon és meglátták az értesítésre kijelölt két tisztet, egyetlen szóra sem volt már szükség…

Persze, ég és föld a különbség brit és az afgán asszonyok helyzete között. A három európai özvegy szép járadékot kap, s amelyikük akar, tovább lakhat a katonai lakótelepen a kényelmes tiszti házakban, gyermekeik tanulását ösztöndíjak, alapítványok segítik. A legfiatalabb elköltözött pici gyermekeivel, mint mondja, azért, hogy megkímélje az ép családokat attól, hogy ne merjenek a jelenlétében nevetni és boldognak lenni. Később férjhez ment, de továbbra is törődik sorstársaival. A legidősebb nőnek, a magas rangú tiszt özvegyének már régen kiröppentek otthonról a gyerekei, így ő azóta egyedül él, néha elmerül a boldog emlékekben. Egyáltalán nem haragszik az afgánokra, akik közül kikerültek az orgyilkos terroristák.

A három megszólaltatott afgán özvegy társadalmi és anyagi helyzete erősen megingott. Egyikük – kulturált középosztálybeli nő – az ottani mércével kiemelkedő jólét után most csak napról napra küszködik gyermekeivel. A másiknak a hagyományok szerint férjhez kellett volna mennie valamelyik sógorához, de mivel ezt megtagadta, őt és gyermekeit kivetette a család. Semmivel nem segítik elhunyt férje rokonai, azt mondják, úgy kell neki, miért állt át a társa az amerikaiakhoz. Így visszaköltözött gyerekeivel szülei parányi házába, munkát nem talál, nyomorognak. Talán kaphatna valami állami segélyt, de azt sem tudja, hogyan fogjon az elintézéséhez.

A harmadiknak a családja csak úgy engedte meg a nyilatkozást, ha burkát vesz magára. Nem kötelező, de falun ma is gyakori ez a tetőtől talpig beburkoló lepel, ahol még az arc is csak rácsozat mögül, homályosan látszik. A félénk fiatal nő a fiainak hét éve nem mondta meg, hogy az apjuk elesett. A gyerekek persze sejtik, hogy nem hosszan tartó külföldi kezelésen van, meg az iskolatársak már többször is a fejükhöz vágták az igazságot – ezért nem tudják, kinek higgyenek. Az anyjuk azonban homokba dugja a fejét, azt hiszi, amiről nem beszélnek, az nincs is…

Asszonysorsok, gyermeksorsok, katonasorsok, átokverte országok sorsa. Amikor sírunk, panaszkodunk, gondoljunk néha rájuk, mindjárt könnyebb lesz a saját terhünk.