Bódi Guszti: 'Fáj, hogy életem során több megkülönböztetést, bántást kaptam a romáktól, mint a magyaroktól'

Zsúfolásig tele a szoba fala lemezborítókkal,
családi képekkel. Mindegyikről
eszébe jut egy-egy megkapó történet,
mégis döcögősen indul a beszélgetés
Bódi Gusztival. Legalábbis, amíg ki nem bug�-
gyan belőle: a romák közvetlen emberek, egyszerűen
nem jön a szájára a magázódás! A tegeződéstől
leomlik a távolságtartás fala.
A szegényes szatmári indulásról mesél, amikor
15 évesen feljött Budapestre dolgozni. De
hamar Margóra tereli a szót. Mintha igazából
onnan kezdődne az időszámítás.
– A barátaimmal folyamatosan lejártunk a
Berek oldalába énekelni, gitározni, próbáltuk
hódítgatni a lányokat. Margó volt az egyetlen,
aki soha nem jött oda hozzánk. Eleinte azt
hittem, csak gizdáskodik, de később kiderült,
hogy folyton dolgozik. Az édesanyja kilencéves
korában meghalt, így segítenie kellett a
nővérének a ház körül, nem volt ideje ránk.
Később a bátyjával egy munkahelyen dolgoztunk,
így lett alibim, hogy járogathassak hozzájuk.
Figyeltük egymást, aztán már kerestük
az alkalmat, hogy sötétedés után, vízhordáskor
lopva szót válthassunk a kútnál. Akkoriban az
a szokás járta, hogy a szülők nézték ki a gyereküknek
való házastársat. Én 18 éves múltam,
Margó 15, és már mindkettőnknek kijelölték a
párját. Úgyhogy 1975 decemberében nem maradt
más választásom, mint hogy megszöktessem
Margót. Otthagytuk a vizeskannákat, és
futottunk bele a nagy sötét semmibe. A falu
túlsó végén, a nővéreméknél bújtunk el, miközben
kaszákkal, kapákkal kerestek bennünket.
Másnap Margó rokonai balhéztak, kiabáltak,
cibálták a hajunkat, de már nem tehettek
semmit. Roma hagyomány szerint mi onnantól
kezdve férjnek és feleségnek számítottunk. Ők
ugyanis nem tudták, hogy azon az éjszakán
nem történt köztünk semmi. Sőt, külön ágyban
aludtunk; annyira tiszteltem és szerettem őt,
hogy nem akartam visszaélni a helyzettel.
Nagyon szegény, de boldogságos közös
korszak kezdődött. Margó Gusztiékhoz költözött.
A férfi változatlanul a fővárosban, építkezéseken
kereste a kenyerét, hétköznap munkásszállón
lakott. Kavarta a maltert, hordta a téglát,
közben eljárt gépkezelői tanfolyamra – fejlődni
akart, hiszen azzal többet lehetett keresni,
mint a segédmunkával. Hétvégente tengernyi
teendő várta otthon, csak néhány perc jutott
egymásra kettesben. Magánéletről nemigen
beszélhetünk, egy szobában nyolcan éltek.
Hatezer forint, két év munkájának összekuporgatott
gyümölcse – ennyiért sikerült egy kis
házat venniük Nagyecseden.
– Abban az évben, amikor Guszti fiunk
megszületett, lementünk a polgármesteri hivatalba,
és két tanú jelenlétében hivatalosan is
összekötöttük az életünket. Balázs Margitból
Varga Gusztávné lett – büszkélkedik Guszti,
engem meg láthatóan összezavarnak az ismeretlen
nevek. – Tudod, az én becenevem eredetileg
Csigus volt, amit az ugyanilyen nagy
dumás dédnagyapám után kaptam. Az apámat
becézték Bódinak. Tőle tanultam meg azokat a
bölcsességeket, amelyek a mai napig vezérlik
az életemet. Ötvenhárom éves korában halt
meg. Akkora fájdalmat nem éltem át korábban,
hónapokig nem tértem magamhoz. Amikor
megalakítottuk a zenekart, felvettem apám
nevét, hogy így örökké éljen. 1978-ban nemcsak
apa lettem, hanem megszületett a Bódi
Guszti és a Nagyecsedi Fekete Szemek is.
Arra is határozottan emlékszik, hol született
meg az együttesalapítás gondolata: az
úgynevezett fekete vonaton, amivel a romák
rendszeresen ingáztak Budapest és Nagyecsed
között. A négy-öt órás utakon egy
kupéban gyűltek össze, és énekléssel, tánccal
múlatták az időt. Aztán a munkásszállón is
összeálltak, majd pedig otthon elkérték a
kultúrházat, hogy szombatonként ott próbálhasson
a 22 főből álló együttes.
Azokat az eredeti cigány dalokat énekelték
és táncokat ropták, amelyeket az őseiktől otthon
tanultak. Kis idő elteltével a helyi idősek is
eljártak a próbákra, folyamatosan adták az
instrukciókat a fiataloknak. És jöttek az asszonyok,
gyerekek is, akiknek ez igazi kikapcsolódást
jelentett a hétköznapok robotja után.
Margóról kiderült: rendkívül tehetséges énekes
és táncos, csatlakozott az együtteshez.
A Bódi Guszti és a Nagyecsedi Fekete Szemek
kedvtelésnek indult, ám roma népzenei
mozgalommá nőtt. Hírük szárnyra kelt, egyre
több fesztiválra hívták őket, számos első díjat
hoztak el autentikus roma folklórműsorukkal.
Mindeközben még egy kisfiúval bővült a
család. Amikor Nagyecseden megnyílt egy orvosi
műszereket gyártó üzem, Guszti hazajött
és Margóval együtt odament dolgozni. Végre
közösen nevelhették gyerekeiket.
– Muszáj elmesélnem: volt egy tanfolyam,
vagy négyszázan vettek részt rajta, és
mindannyiukból Margó lett a legjobb tanuló.
Büszke voltam rá! Abban az időben nem nagyon
fordult elő, hogy egy roma nő a tanulmányaival
tűnjön ki a munkatársai közül! És a
fiaink voltak az elsők, akik romaként bölcsődébe
és óvodába jártak, mindig tisztán, ápoltan
– meg is szóltak érte a mieink. A cigányok
rendszerint nagy családot alapítanak, mi tudatosan
nem vállaltunk több gyereket, ezt a kettőt
akartuk tisztességesen felnevelni.
Idővel a kisebb házat nagyobb váltotta,
majd adódott egy lehetőség: a szatmári otthonukat
budapestire cserélték. Sokan haragudtak
rájuk, úgy érezték, 15 év múltán magára hagyják
a Nagyecsedi Fekete Szemeket. A költözéssel
ugyanis az együttes darabokra esett; a tagokból
aztán több zenekar alakult, ám a nevet
Bódi Gusztiék vitték tovább – és még nagyobb
sikerre. A házaspárt az vezérelte, hogy a gyerekeik
jobb körülmények között élhessenek.
A vidéki, kétszobás, kertes házat feladták hát
egy pesterzsébeti, 28 négyzetméteres szobakonyháért,
a biztos állásukat a munkakeresésért.
És az álmaikért,
amelyek lassan ugyan, de
napjainkra valóra váltak. Keservesen megküzdöttek
mindenért, nem kaptak olcsón semmit.
Romaként többszörösen kellett bizonyítaniuk.

– Én nem tehetek arról, hogy cigánynak születtem. Sosem foglalkoztam azzal, ha belém kötöttek a származásom miatt, nem álltam le verekedni. Inkább kivívtam magamnak, hogy egyenrangúnak tartsanak. Fáj, hogy életem során több megkülönböztetést, bántást kaptam a romáktól, mint a magyaroktól – sóhajt, én pedig hitetlenkedem a kijelentés hallatán. – Tizennégy lemezem eredeti cigány folklór volt, tizenhárom évig foglalkoztam tehetséges fiatalok felkarolásával, Nagyecsed díszpolgára lettem, mégis több roma művész azt veti a szememre, hogy megcsaltam a kultúránkat. Azért, mert továbbléptem: a népzenénket sokak számára „emészthetőbbé” tettem. Az újabb mulatós albumok sikere, a folyamatos meghívások minket igazolnak: az emberek, itthon és a határainkon túl is, vevők a vidámságra és az érzelemvilágunkra. Ma már többet beszélünk és énekelünk magyarul, de sosem lettem hűtlen a roma hagyományainkhoz.

Sűrűn bólogat Margó is, aki hazaérve diszkréten csatlakozik a beszélgetéshez. Merthogy mindig a férfi hordja a kalapot a családban, hiába is alakult ki egyenrangúság köztük majd’ negyven év alatt.

– Nálunk, lováriaknál a nők kiszolgálják az urukat – meséli Margó. – Nem azért, mert ők felsőbbrendűek, hanem mert ez így szokás, így tanultuk az őseinktől. Nálunk ritka a válás. A hosszú házasságokat az egymás iránti tisztelet és alázat kovácsolja össze. És a szabályok. Például a behajtani tilos utcába egyértelmű, hogy nem hajtunk be. Bennünk sokkal nagyobb az összetartás problémákban, betegségben. A szeretet, a szerelem mindhalálig tart.

Sok munka, nélkülözés és stressz árán tartanak ott, ahol – ám pár éve a szervezetük megálljt parancsolt. Mindketten felépültek betegségükből, de azóta gyökeres életmódváltást diktál Margó. Például sokat utaznak a nagyvilágban, megtanultak pihenni – merthogy ezt sem tudták azok, akik negyvenes éveikben nyaraltak először. Igaz, hogy a szakácskönyveket is jegyző Margó egészségesebb ételeket kínál, de gyakran mondogatja:

– Ha időutazást tehetnék, visszamennék a nagyecsedi éveinkbe, és a fizetésemből annyi szalonnát, tepertőt és kolbászt vennék Gusztinak, hogy még a betonkeverőt is felemelné...