Guba Zoltán: Gleccserre, magyar!

– Léphetünk ugyanabba a folyóba kétszer? – kérdezte a férfi maga elé meredve, meditálva. Asszonykája érezte, költői a kérdés. Némi hatásszünet után – katarzis előtt ez ajánlott – újra kurjantott a férfi: kapaszkodj meg, az idén is síelni megyünk! Gleccsersíelni, szívem. Ne szólj! Tudom, mit akarsz mondani. A tavalyi síelés, ha úgy vesszük, nem volt éppen sikertörténet. Igen, úgy vesszük, csattant fel a neje. S a „vesszük” szó úgy sziszegett, hogy azt még az órák óta piszkált vipera is elirigyelte volna. Miért, mi bajod volt tavaly, kérdezte a férfi. Az útra olyan felszerelést vett, hogy őt látván még a síválogatott tagjai is irigykedtek: ilyen lécük, cuccuk sosem lesz. A férfi már a sílift előtt vonzotta a tekinteteket, lám, megjött a lejtők ördöge. Ne hallgassuk el, hogy magához képest jó állapotban volt: szuszogás nélkül cipőt fűzött be, s enyhe emelkedőn izomláz nélkül akár 2-3 percig sétált. Na, ahogyan így járkált a sílift előtt peckesen, félre lépett. Térdszalagja elszakadt, bokája eltört. Hipochonder lévén örökké az internetet bújta, s különféle nyavalyákat fedezett fel magán, amiket sikeresen elmulasztott. (Ezt sosem unta el.) Így most is hozott magával sportsérülésekre kenőcsöket, fáslikat, de érezte, egyik sem segít rajta. Szívem, erre az évre ennyi elég is lesz, induljunk haza. Sápadtan, lemondóan legyintett: nem bánom, vezethetsz, sóhajtotta. S ami előtte még sosem történt, a nyolcórás úton hazafelé egyszer se okított, szólt közbe, vigyázz, hogy kanyarodsz, jobbról autó, zebra. Igaz, többnyire ájultan hevert. Mikor kitolták a műtőből, éledezve szólt: engem síelni többé nem látnak.

Hanem majd’ egy év nagy idő. Változik az ember. A férfi eldöntötte, az idén másképpen készül: futott, súlyt emelt. A televíziót is guggolva nézte, olyan combja lett, amilyet csak Michelangelo szobrain látni. Önkínzó módon áldozatot is hozott: csak „sz” betűs napokon pálinkázott. Szétrobbant az erőtől! Alig várta, hogy a pályához érjenek, vezényelt magának és a nejének még a parkolóban olyan bemelegítést, hogy más már a látványtól is lehidal. Végre kabinba szálltak. Irány a csúcs, a gleccser! Hanem történt egy kis baj: a kabin félúton megállt, balra, jobbra lengett. Semmi baj, szívem, mondta a férfi, mindjárt fent leszünk. A fülke még jobban lengett, ott himbálóztak a magasban. Csinálj valamit, rémüldözött az asszonyka. Nyugi, mondta a férfi. Leszakadunk, rikoltozott az asszonyka. Az kizárt, szólt a férfi. Az asszony sírni, a férfi telefonálgatni kezdett. Ha enyhül a szél, rögtön indulnak, nyugtatták őt. Intézkedtem, búgta a férfi. Ezt ismételte két óra múlva is, mikor még mindig a levegőben fityegtek. A férfi már szédült. Sötét és hideg lett. A kabin ablakát bezárták, a férfire rátört a klausztrofóbia. Hat órája billegtek. Az asszony már nem sírt, nem maradt ereje. A kabin végre megindult, de kihagyták a pályát, csak lent, a parkolóban szálltak ki. Percet se maradunk tovább, akár vezethetsz is, szívem, szólt a férfi, s a hátsó ülésen ledőlt. Hazáig már nem is szólt, szigorúan hallgatott.