Gyűlnek a fokosok - Zsura portréja

Kiindulási pontunk: Zsura – így ismeri mindenki a táncszakmában – irodája. A szobában hatalmas a rumli, de a rendetlenségben mégis van rendszer. A relikviák a falakon, illetőleg egy-egy tárgy az íróasztal, netán a tárgyalóasztal még úgyahogy szabad, tenyérnyi felületeire lett kipakolva – mind arra utalnak, hogy 59 éves gazdájuk egyszerre él a jelenben, s tartja nagy becsben a múltat.

– Kér egy kávét? – kérdezi, de mire válaszolnék, már el is tereli figyelmemet a napi koffeinbevitel kardinálisnak hitt kérdéséről, mivel egy I. világháborús harci sisakot kap elő. Egyike azon tárgyaknak, amelyeket otthon, az irodájában, de még a táncegyüttes titkárságán is féltve őriz. – Gyűjtő vagyok. Már nem járok ki az Ecserire, de voltak idők, amikor ott is vadásztam a különlegességekre. Nekem fontosak a gyökerek. Minden tárgynak története van, és én ragaszkodom az emlékekhez.

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes, az egykori Honvéd Táncszínház művészeti vezetője büszkén mutat a tárgyalóasztala feletti, A puszták fiai az 1848/49-iki Szabadságharczban című képre, majd a Bartókról, Kossuthról őrzött festményekre. Azután, mint egy gyerek, aki újabb kincset lelt, fölugrik és egy 16,5-ös vetítőgéppel tér vissza.

„Én beteg vagyok, a tárgyak vonzásában élek” – állítja ki az öndiagnózist, de nem lassít. Hosszan mesél csonthegyű késgyűjteményéről, a fokosairól, motoros bőrsapkájáról, a pest-budai lomtalanításon túrt síkesztyűiről, egy nómaszkról, amelyet Japánban vásárolt meg, bár annak már a Budai Vár alatti otthonában talált menedéket.

Egy másik tárgyra utalva lassacskán a néptánc, a muzsika világába is megérkezünk. Zsura a Minden Magyarok VI. Néptáncfesztiválján, Gyulán kapott kupához valahogy úgy közelít, mint Indiana Jones a Szent Grálhoz Spielberg mozijában. Az erdélyi, ezeréves határhoz közeli Gyimesközéplok falut megidéző fotómontázst szintén megcsodáltatja a riporterrel. „Novák Peti ajándéka!” – fűzi hozzá büszkélkedve.

A KimNovak együttes frontemberével, a HVDSZ Bihari János Táncegyüttest alapító Novák Ferenc fiával idestova két évtizede dolgoznak együtt. A Székely Dózsa György című táncjátékban Zsuráfszky a címszerepet testálta rá.

– Kolozsváron 2013-ban az István, a király előadásunkat ötvenezer ember látta. Leírhatatlan érzés volt érzékelni, hogy egyetlen előadás hatására politikai ellenfelek ülnek újra egymás mellé. Hasonló hatású most a Székely Dózsa György produkciónk. A táncjátékot feleségem és állandó munkatársam, Vincze Zsuzsa írta, tánczenei szerkesztőként a Csík zenekarból ismert Makó Péter, zeneszerzőként, dalszövegíróként a Ghymesből Szarka Tamás volt segítségemre. A darabot, amelyben nemcsak mint a parasztsereg vezérét ábrázoljuk Dózsát, hanem látható a szerelmes férfi, a mélyen vallásos katona és a vívódó ember is, az Erkel Színház közönsége vastapssal fogadta – nyugtázza a Kossuth-díjas művész. Aki Kodállyal ért egyet abban, hogy „teljes lelki élet zene nélkül nincs”.

Zsura a hazai hivatásos és amatőr együttesek szinte mindegyikében dolgozott. 1980-tól rendszeresen tanít az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Svájcban, Németországban és Japánban.

A „táncmentés” vezetőjeként részt vett az utóbbi évek legnagyobb népzenei gyűjtésében, az Utolsó Óra programban. Értékelése szerint a néptáncmozgalom a nagy elődök, Kodály, Bartók, Vikár, Lajtha eszményeit megvalósította, s folyamatosan fejlődik, megőrizve az örökség frissességét.

– Ezért lehet a néptáncot alkalmazni ma is egy rockmusicalben anélkül, hogy elavultnak, idegennek tűnne. Hiszek a tánc sokszínűségében, abban, hogy a népi kultúra mindennapi életünk része – vallja. A Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató verseny zsűritagjaként is megtapasztalta, hogy van igény a népzenére, s az emberek kíváncsian fordulnak hagyományaink, értékeink felé. – Ilyen erővel harminc éve nem mutatkozott meg a Kárpát-medence kultúrája Magyarországon.

Meséli, hogy a motívumrendszereket is lázasan kutatja – éppoly megszállottan, ahogyan minden mást is tesz. Foglalkozott a magyar, román, szlovák, délszláv, gorál és cigány folklórral, gyűjtéseinek anyagát a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében őrzi a néptáncosztály archívuma.

Zsuráfszky Zoltán 1956-ban született, Szikszón. Azt mondja, diákéveit tipikus vidéki, borsodi srácként élte, aki elérhetetlennek és óriásnak képzelte el Budapestet.

– Folyton a miskolc-tapolcai strandon lógtam, mert oda jártak a legjobb csajok. Bevállalós kölyök voltam, de amikor fölkerültem a fővárosba, az Állami Balettintézetbe, ahol a legelső néptáncosztály tagja lehettem, igyekeztem megfelelni a pesti srácoknak, ezért szégyellni kezdtem szikszói mivoltomat. Inkább azt hazudtam, hogy miskolci, vagyis nagyvárosi gyerek vagyok. Ez volt az én Edda-effektusom – utal nevetve a rockbanda későbbi hatására, amelynek köszönhetően sikerült felhelyezni a térképre az acélvárost, elfogadtatva azt a budapesti ifjúsággal is a nyolcvanas évek elején. – Ma már bánom, hogy így viszonyultam a szülővárosomhoz. Ahogy öregszem, mind fontosabbak a gyerekkori élmények. Fontos lett Szikszó, remélem, egyszer erről a kötődésemről is vallani tudok majd a színpadon.

A koreográfus hangsúlyozza: nem csak a borsodi gyökerek formálták a világszemléletét. A lengyel ősök is. „Az 1848-as forradalom idején, még Bem apóval érkeztek Magyarországra, ami azért szép, ugye?” – tudakolja csibészes mosoly kíséretében. Azt is elárulja, hogy sokáig „kergette az ipszilonját”. Amikor ötvenhatban megszületett, az irodisták nem voltak hajlandóak odabiggyeszteni az anyakönyvbe a nemes elődök létére utaló y-t, így lett „szimplán” Zsuráfszki. De ő ezt sem hagyta annyiban.

Ahogy azt a tervét, régi vágyát is megvalósította, amelyet a Monarchia – népek tánczai címmel mutatott be a társulat a Művészetek Palotájában. Az előadás nem a „bálozós” Osztrák–Magyar Monarchia világát idézi, hanem a korabeli, sokszínű, gazdag kultúrájú népcsoportokat, nemzetiségeket.

– A népművészet a Monarchia idejében – főként az Európában is szokatlanul liberális nemzetiségi törvény miatt – soha nem látott virágzásnak indult. Valósággal burjánzott a díszítőművészet, színesedtek a viseletek, miközben a különböző nemzetiségek békében megfértek egymás mellett, őrizve-megtartva saját jellegzetes táncaikat, zenéjüket. Kiapadhatatlan folklórkincs született. Mi ezzel az előadással arra hívjuk fel a figyelmet, hogy e sokat vitatott korszakban, az együtt élő népek egymás kultúrájának megismerésével, tiszteletben tartásával a közös jövő felé nyitottak.

Zsura itt elnézést kér, mert várja már a próba, s fogytán az ideje. Futtában, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes próbaterméhez loholva fejezzük be a beszélgetést. A lépcsőket sebesen szedve elárulja: Vidnyánszky Attilával a Nemzetiben a Körhinta színházi adaptációjára készülnek februárra, a film elkészültének hatvanadik évfordulóján. Tavaszra pedig promenádot ígér az Andrássy útra!