Jégből hadihajót?

Az Atlanti-óceáni csatában jó ideig komoly gondot okozott a szövetségeseknek, hogy – megfelelő hatótávolságú repülőgépek, illetve elegendő számú repülőgép-hordozó hiányában – tengeralattjáró-vadász repülőik a hatalmas vízterületek felett nem tudtak kellő védelmet adni a hajókonvojoknak.

A probléma megoldására számos ötlet született, ezek közül a legelképesztőbb Geoffrey Pyke újságíró és feltaláló nevéhez fűződött, aki a háború idején a brit főparancsnokság egyik szervezeténél dolgozott. Eszébe jutott, hogy jéghegyekből kialakított repülőgéphordozókkal lehetne elérni a szárazföldön harcoló csapatok támogatását és utánpótlását. Olcsóságuk mellett Pyke szerint a jégből épített hajók hatalmas méreteik miatt bombákkal és torpedókkal gyakorlatilag elsüllyeszthetetlenek lettek volna, az esetleges sérüléseket pedig úgy lehetett volna kijavítani, hogy vizet öntenek rájuk. 1942 decemberében Churchill zöld utat adott a terv megvalósításának. Ám hamar kiderült, hogy a dolog nem olyan egyszerű: a jéghegyek a felületén zajló forgalom miatt túlságosan ingatagak, ráadásul a jéghajó folyamatos hideget igényel, miközben a mozgatásához és kormányzásához szükséges motorok rengeteg hőt termelnek.

Miután az ötlet így megvalósíthatatlannak látszott, Pyke a róla elnevezett anyaggal, a pykrittel kezdett kísérletezni. A pykrit fapép és víz megfagyasztott keveréke, ami kevésbé törékeny, jobban formázható, s a hőmérsékletét a jégnél jobban tartja. Bár a kanadai Patricia-tavon megépített modell elkészült, ám számos probléma merült fel. Az atlanti csatában a nagy hatótávolságú repülők megjelenése, új anyahajók bevetése, illetve, hogy Portugália az Azori-szigeteken engedélyezte egy tengerészeti támaszpont építését, végül is megoldotta a szövetséges konvojok kísérésének gondját.