Nem betonba teremtették - Varga Mihály, a bugaci betyár

– Összegezném, amit eddig láttam: nádfedeles ház, kemencével, pitvar, mindenféle népi tárgyak szerteszét, csirkék, két magyar fajta kutya: egy mudi és egy drótszőrű vizsla, önön meg a hatalmas bajuszon kívül hamisítatlan népviselet: csizma, ködmön, pitykés mellény, priccses nadrág; már csak a pásztorok bőgatyája hiányzik. S mindehhez egy csinos asszonyka sürgölődik a sparhelt körül, ugyancsak viseletben. És még csak délelőtt tíz óra van. Így, együtt nem sok ez egy kicsit?

– Hétköznap is ekképpen járok, legfeljebb az ünnepi viselet váltakozik. Amúgy van bőgatyám is, szűröm, gubám és subám. Én már régen rájöttem arra, hogy a hagyományokhoz visszafordulván az életnek a hasznos és értékes részét is megtalálhatom. Tudja például, hogy másfajta formájú a csikósnak és a kondásnak a kalapja? Vagy azt, hogy a mellény hímzése, a rajta lévő pitykék nagysága és száma jelölte, a pásztorok között ki a számadó, melyik az öregbojtár és melyik a sor végén álló kisbojtár?

– Mi ez a ménkű sok minden a derekán?

– Ezekben vannak a készségek. Az egyik bőrzacskóban pipa meg dohány. A másikban a legfontosabb, a bicska. Ebben meg egy tükör, hiszen az embernek a bajuszát időnként helyre kell állítania. Itt egy erszény is, igaz, amikor a pásztor a pusztán jár, pénzre nem nagyon van szüksége, mert arrafelé a trafik kevés, ezért inkább apró-cseprő dolgokat raknak bele, például a taplót, ami a tűzkészséghez kell. Elcserélném a főiskolát és az ott töltött éveket inkább valami pásztoriskolára. A régiek a gyerekkoruktól kezdve tanulták meg a mesterséget és az életet. Ma pedig az állandó szerzést tanulják, az őrjíti meg az embereket.

– Ugyan ez nem Pest, s tudom, Bugac is egy nagyközség, de tegye a szívére a kezét: lát akár csak egyetlen embert itt vagy a környéken a maga módijában közlekedni?

– Alig. Vagy inkább nem. De alig hinném, hogy ez csak az én hibám. Ahogy az sem, hogy az egykori hagyományok mára szinte teljesen elfelejtődtek, holott elég lenne már a futkosós életből, időnként jó lenne megállni, és megnézni, honnan is indultunk. Valamikor az ember azért dolgozott, hogy éljen, ma meg azért él, hogy dolgozzon, hogy újabb és újabb kacatokért rohangáljon. Ezekben a ruhákban és az engem, a családomat körülvevő tárgyakban benne van a múlt, őrzik az emberi élet színét, világát. Ráadásul Bugac mindig is a kiskunsági pásztorok, az állattartás hagyományos területe volt, márpedig a magyarság hagyományőrzői leginkább a pásztorok volnának.

– Vagyis akkor nem is igaz, hogy itt betyárkodik, Bugacon? Inkább pásztorkodik?

– Valami igazság mindkettőben van. Meg egyikben sincs.

– Kíváncsivá tesz!

– A legnagyobb problémám, hogy pestinek születtem. Bár akkoriban a szüleim a kőbányai porcelángyárban dolgoztak, de vidéki származásúak voltak, a családban tehát első generációs fővárosi lakos én lettem. Bár ne lettem volna! Az embert mégsem betonba teremtette az Isten! Annyira idegenkedtem az ottani élettől, hogy tulajdonképpen nem is emlékszem a gyerekkoromra és Kőbányára. Viszont nagyon is jól emlékszem a nyarakra, amelyeket a nagyszülőknél, a Tokaj melletti Vencsellőn tölthettem. Ott valódi emberekkel találkoztam, komoly, bajuszos férfiakkal, valódi értékekkel, közösséggel, míg a városban az idegenség csak úgy süt az emberekből. Aztán Pécelre költöztünk a szüleimmel, s lettem én mindenféle: tanító, autószerelő, könyvterjesztő, rajzfilmek fázisrajzolója, de Pécel is csak Pest elővárosa, az ott élők is inkább pestiek, mint vidékiek, vagyis még mindig túl közel voltam a fővároshoz.

– Mikor sikerült kivonnia magát a forgalomból?

– Amikor még egy köteléket is el kellett vágjak. Ugyanis, egészen negyvenhárom éves koromig a szüleimnél laktam. Lassan már vénlegénynek számítottam, s egyke lévén magam is beletörődtem a sorsomba. Aztán, pont tíz éve egy barátommal elhatároztuk, hogy elmegyünk Erdélybe, a fekete-tavi vásárra, annak akkor még volt hangulata, tartalma.

– És talált egy nőnemű vásárfiát…

– Nem ott, hanem még abban a kocsiban, amelyikkel mentünk. Ugyanis a barátom ismerőse, egy Emese nevű lány felajánlotta, elvisz minket a Fekete-tóhoz. A fővárosi Nagyvárad téren ültem be a kocsijába, és egészen Debrecenig beszélgettünk. Ott jöttünk rá, hogy nekünk valójában Békéscsabára kellett volna mennünk, ott várt ránk a közös barát, de mi akkor már csak egymással törődtünk, s nem az út kanyarjaival. És ha szavakkal nem is, de a szememmel már Debrecenben megkértem a kezét. Egy évre rá megvolt az esküvő, és megjött az első gyerek, Kismiska is.

– A vénlegény, lám, mégiscsak beadta a derekát… Hogyan tovább?

– Emesének volt egy tanyája Bugacon. De mesélje inkább ő maga…

– Ahogy Mihály, én is kakukkmadárként keltem ki Budapesten – teszi asztalunkra a frissen sült pogácsát Emese. – Ugyanúgy, ahogy ő, én is idegenül éreztem magam a nagyvárosban. Kertészmérnök lettem, s mindig vidékre, falura vágytam. Egyszer olvastam egy hirdetést, hogy Bugacon, erdő szélén eladó egy tanya. Lementem, s amikor megláttam a fél hektárt, se víz, se villany, azonnal beleszerettem. Örömömben elsírtam magam. Akivel mentem, törölgette a szemem, ne sírjak, mondta, mert akkor drágábban adják, de megvettem volna, bármennyi is az ára.

– Gyanítom, ezen a tanyán át vezetett Bugac felé az útjuk.

– Vettünk egy házat 2006-ban, bent a faluban. Rengeteget dolgoztunk a felújítással, de a miénket csináltuk, gyönyörű időszak volt. Mindent elvállaltam, közhasznú munkás lettem, minimálbérért, Emese meg gyesen volt, hiszen sorban jöttek a gyerekek. Miska után Álmos, aztán Emese és a most kétéves Szabolcs. De, ahogy Pécel, nekem egy kicsit Bugac is zsúfolt volt, ezért kerestem egy tanyát, a környéken. Hamarosan az is meglett. Megnézi?
(Az öthektáros tanya alig néhány kilométerre van Bugactól. Több épület ez, kisebb majorság, bár mindegyik házon, csűrön, istállón, tárolón akad mit javítani, de itt már vannak lovak, kecskék, lábasjószágok; az egész mindenséget egy méretes komondor őrzi.)

– Ez az én világom, legszívesebben itt töltöm az időmet.

– De hogy lett ebből betyárkodás?

– Lassan híre ment, hogy ide költöztünk, s megcsodálták, vagy meglehet, kinevették a viseletünket. Van itt egy nemzeti park, abban pedig egy pásztormúzeum, három éve odahívtak, legyek afféle idegenvezető, a régi pásztorélet mesélője. A hiteles meséhez épp jól illett a hiteles öltözetem, játszom bőrdudán, furulyán, tárogatón, dorombon – elszórakoztatom a lovas kocsin ide érkező turistákat.

– Asszonyrablás?

– Olyasmivel nem foglalkozom. Legfeljebb, ha úgy adódik, elmesélek néhány vidám, pajzán történetet a régi idők pásztorairól és a kikapós menyecskékről. A hírem meg egyre nőtt. Legutóbb a Kiskunfélegyházi Malom Kft. keresett meg, talán emlékeztek arra, hogy 2009-ben engem választottak a város bajuszkirályának. S elmondták, csinálnának egy betyárcipót, legyek annak a reklámarca. Mondom, kérek előbb egyet, mert ha az is olyan műanyagízű lesz, mint a többi, hát nem adom a nevem. De amikor megkóstoltam, kedvemre való volt. Így hát a hétféle lisztből, kétféle kovászból és mézből készült Betyárcipót az én fotómmal kínálják. Lám, Kiskunfélegyházának ugyan van kenyérgyára, de betyárért azért Bugacra kellett jönniük…