Sorminta: jó meccs után rossz, előny a hajrában, bukás a finisben

A spanyolok ellen az volt a tét, hogy csapatunk 2 vagy 4 pontot visz magával tovább. Voltak remek pillanataink, 21-18-ra is vezettünk a hajrá előtt, de aztán a vége 27-26 lett a spanyolok javára. Továbbjutottunk, de valami nüánsz hiányzott az együttesből.

Tomoriék a középdöntőben is ragaszkodtak ahhoz a fránya ötven százalékhoz, méghozzá olyan sormintával, mellyel az érzelmek hullámvasútjára ültették a szurkolókat… Először Romániával harcoltunk nagyot, Ungureanu, az ellenfél kapusa a mezőny fölé nőtt – de nem eléggé! Egyetlenegy, keserves gólocskával 20-19-re vertük az örök riválist, s aztán önbizalommal felvértezve vártuk a dánokat. Immár Debrecenben 5500 néző szorított azért, hogy megnyíljon az út a csapat előtt a fővárosi helyosztók, s ezzel az érmek felé. És akkor Dánia kapus nélkül, hét mezőnyjátékossal – mintha egy futballcsapat játékosai a kezükre húznák a csukáikat vagy fordítva vennék fel a mezt, s amikor azt hisszük, jönnek, már éppen mennek… Nem is tudtunk mit kezdeni ezzel a faramuci felállással, az ellenfél 23-20-ra nyert – mi pedig megtanultuk, hogy a kapus a háló előtt olykor csak szép szimbólum. Ekkor vad számolgatás kezdődött: mi csak úgy „rúghatunk labdába”, azaz juthatunk a legjobb hat közé, ha legyőzzük Norvégiát! Melyiket? Hát amelyet kilenc éve nem tudtunk megverni. Néhány riasztó eredmény a meccs előtt: 2004-ben 44-29, 2010-ben 34-13 oda. Aztán most Debrecenben, 5000 néző előtt úgy megvertük őket 29-25-re, hogy csak úgy zúgott a lelátó! A franciákkal – akik Horvátországból érkeztek – így az 5-6. helyért játszhattunk a Papp László Budapest Sportarénában. Sajnos folytatódott a sorminta: jó meccs után rossz, előny a hajrában, bukás a finisben. Ötvenszázalékos eredményünk a hatodik helyhez lett elég, de ha figyelembe vesszük, hogy három mérkőzésen is vezettünk a hajrában, aztán valami apróságon ment el a meccs, ez az eredmény nem is rossz.

Mi történt egy országhatárral odébb? Horvátország házigazdaként már a csoportmeccsek során kiesett, így a közönség érdeklődése megcsappant, s bár a jegyeket olcsóbban adták, mint nálunk, foghíjasak voltak a lelátók. Ez különösebben nem zavarta Montenegrót, Svédországot és Franciaországot: ebben a sorrendben jutottak el Budapestre. A csoportunkban előttünk végző spanyolok Montenegrót 19-18-ra, a norvégok Svédországot 29-25-re győzték le. Így a bronzmeccsen Montenegró Svédországgal, míg az aranyért Spanyolország Norvégiával mérkőzött.

A svédek 25-23-ra verték a dobogóra sandító, valamikor szebb napokat látott montenegróiakat, így, némi meglepetésre, övék a bronzérem. Az aranyért már nagyobb csata zajlott, a spanyolok sokáig vezettek, de aztán jött a skandináv henger: 28-25. Európa-bajnok tehát Norvégia. (Korábban megvertük őket négy góllal…)

Németh András kapitány bátran nyúlt új játékosokhoz. A kapuban a váci Bíró Blanka és a székesfehérvári Kiss Éva remekelt, a dunaújvárosi Triscsuk Krisztina szintén erőssége volt a válogatottnak, a mosonmagyaróvári Tóth Gabriella pedig szinte berobbant a legjobbak közé.

Tomori Zsuzsa, Szucsánszki Zita, Mészáros Rea, Bulath Anita, Kovacsics Anikó, Mayer Szabina alapember, közéjük már csak a „főnökasszony” hiányzik: Görbicz Anita! Reméljük, hamarosan mosolygós anyukaként látjuk viszont a pályán.