Van az a pénz! Nincs reménytelen eset

– Tudják az emberek, mit csinál a fejvadász?

– Még mindig nem. Kelet-Közép-Európában fejvadász céget elsőként én alapítottam a feleségemmel együtt 1989 szeptemberében. Az én munkám: közép- és felsővezetők vagy nehezen betölthető pozíciók jelöltjeinek felkutatása különféle gazdálkodó cégek megbízásából. Nem a munkaerő-piaci kínálatot veszem alapul, hanem olyanokat próbálok elcsábítani, akiknek eszükbe sem jut állást keresni, köszönik szépen, jól érzik magukat a jelenlegi pozíciójukban – mindenkit úgy kell rábeszélni a változtatásra.

– Nem lepődnek meg?

– Dehogynem! Természetesen elmondom az elején, honnan keresem, és esetleg azt, kinek a javaslatára. Első körben nem érdekli őket a dolog, viszont tudnának maguk helyett mást ajánlani.

– És ha az ottaninál több fizetést ígér?

– A pénz nem feltétlenül motiváló tényező, hiszen ezek a vezetők éves szinten legalább 15–16 millió forintot keresnek. Tudom, hogy egy földi halandónak rettenetesen sok ez az összeg, de a banki világban vagy nyugati viszonylatban ennél jóval magasabb jövedelem is lehet bizonyos pozíciókban. Megjegyezném: a gazdasági válság óta nemigen változtak a nagyságrendek. Az megint más kérdés, hogy létezik-e még bármiféle válság, vagy csak nálunk húzódik el ilyen sokáig.

– Tehát pénzzel nem lehet elcsábítani a kiszemelt kádert. Akkor mivel?

– A fejvadász magánnyomozói módszerekkel kutatja fel az „áldozatát”, akit aztán ügyvédként képvisel és újságírói felkészültséggel közvetíti számára a megbízó kívánalmait. Azt figyeltem meg, a jól megfizetett közép- és felsővezetőket az ajánlattevő cég világban elfoglalt pozíciója, nagysága vagy éppenséggel kicsisége gondolkoztatja el. Előfordulhat, hogy egy multinacionális vállalattól elpályázik valaki egy nem annyira frekventált társasághoz, mert valamiért kihívást jelentenek neki az új feladatok. Mások szinte ugyanazon feltételek mellett lépnek át új munkahelyre, mert számít nekik az, hogy kevesebb órában dolgozhassanak, és így több időt tölthessenek a családjukkal. Az állandó utazgatást, bőröndből való életet is meg lehet elégelni, hiába a legjobb szálloda, business osztály a repülőn. A döntésnél természetesen a fizetést sem lehet figyelmen kívül hagyni, ahogy ön is említette, van az a pénz, amiért a partner igent mond a felkérésre. Karrier vonatkozásában a háromlábú szék metódusnak kell érvényesülnie.

– Háromlábú szék?!

– Az egyik lábát a szakmai kihívás alkotja, az illető szeresse, amit csinál, megfelelő mértékű legyen a foglalkoztatása. A második láb a megbecsülés, a motiváció, a honorárium elemeiből épül fel. A harmadik jellemzője pedig – szép marxista megfogalmazással – a munkaerő bővített újratermelésére fordítható idő, vagyis a szabad idő. Ha ezekből csak egy is hiányos, felborul a szék.

– Bebetonozott, stabil helyzetből senkit nem lehet kirobbantani...

– Nincs reménytelen eset. Miként tudtam elszipkázni annak a német érdekeltségű társaságnak a vezetőjét, aki éves szinten 28 millió forintot keres? Megtudtam róla, hogy él-hal a sportkocsikért. Lamborghini, Maserati, Chevrolet Corvet vagy Ferrari – ezek közül választhatott magának szolgálati autót. Ennek a gesztusnak már nem lehetett ellenállni.

– Azért van néha kudarc is?

– Egy általunk kiválasztott vezérigazgató megbízott a helyettese keresésével. Aláírtuk a szerződést, a nélkül el sem kezdem a munkát. Két hét elteltével összeálltak az előzetes információk, mire közölte a megbízó, hogy meggondolta magát, még sincs szüksége arra a bizonyos munkatársra, ezért nem is fizet egy fillért sem. Perre mentünk. A bíró csak annyit kérdezett tőle, hogy az ő aláírása szerepel-e a jogász által jóváhagyott megállapodáson. Mivel azt azért mégsem tagadhatta le, teljesítenie kellett a feltételeket.

– Nem akarok turkálni a zsebében, de jövedelmező állás a fejvadászé?

– A háziorvos egy pulzusvizsgálatból sok mindenre tud következtetni. Így van ezzel a fejvadász is, rajta tartja a kezét az ország gazdaságának ütőerén, megérzi a befektetők jelenlétét. Most olvastam, hogy az utóbbi négy esztendőben ezer amerikai vállalkozás hagyta el az országot. Volt egyetemi kollégiumi szobatársam német könyvvizsgáló, minden évben harminc céget veszít el, egyik-másik csak a székhelyét teszi át máshová a régióban. És most válaszolok a kérdésére: mindezt a fejvadászok is megérzik. Ha nincs zöldmezős beruházás, vagy az idetelepülő üzem a kinti anyacégnek termel, nyilván kevesebb magyar vezető kerestetik, amit a megkeresések számában jómagam is tapasztalok.

– Viszont az üzembezárások és a dolgozói elbocsátások következtében a kétkezi munkásoknak is szükségük lehetne fejvadászra!

– Gondolja, hogy a fejvadász mentőövet dobhatna nekik, amikor a kormány magukra hagyja őket? Ha valami csoda folytán holnaptól tömegével jönnének a befektetők, akkor is csak évek múltán lenne szükség személyzeti tanácsadóra, hiszen parlagon hevernek a legjobb munkaerők – ha még nem mentek el külföldre –, nem kell őket nagyítóval keresni.

– Ön diplomataként kezdte a pályáját. A politikában létezik egyáltalán fejvadászat?

– Nem jellemző. Minden politikus nagyon okos, és amúgy is le vannak osztva a lapok. Amikor Kóka János volt a gazdasági miniszter, az összes minisztériumi szervezetnél és cégnél az általa preferált fejvadász cég dolgozhatott. Vajon miért? Annyival jobb volt a többinél? Kevesebb tiszteletdíjat kért? Vagy a barátok közé tartozott? Hogy mást ne mondjak, állami vonalon most sincs ez másként.

– Úgy tudom, egy időben politikusok tanácsadója volt...

– Direkt politikával vagy politikusokkal sosem foglalkoztam. Az 1990-es évek elején beválasztottak a Munkaügyi Minisztérium humánpolitikai tanácsadó testületébe, ahol kizárólag szakmai kérdésekben kérték ki a véleményem.

– Munkája az elithez kötődik. Megváltoztatta ez?

– Nem hinném, hogy megváltoztam. Részben arisztokrata családból származom, egyik dédnagyanyám gróf Sigray Júlia, a másik báró Visontay Róza, akinek férje Faragó Bálint, az egyik nagykőrösi iskola alapítója volt. Tehát régi polgári család a miénk. Elit gimnáziumba jártam, ahol egykoron Arany János kilenc évig tanított, majd kikerültem Moszkvába, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe (IMO), ahová ezerből tizenöt hallgatót vettek fel. Öt éven át azt verték a fejünkbe, hogy a létező egyetemek legeslegjobbikán tanulunk, ergo félistenek vagyunk. Diplomatapályám a Külügyminisztériumban indult, de nem éreztem jól magam hivatalnokként, ezért átmentem a Konzumexhez, és estin elvégeztem a jogi egyetemet, ahol mindjárt azzal kezdte a római jog professzora, hogy ez a végzettség majd nagymértékben megkülönböztet bennünket embertársainktól.

– Jó úton haladt a beképzeltség felé...

– Azt aláírom, hogy ambivalens személyiséggé váltam. Hétköznapi gondolkodású vagyok, bárki megkereshet, szívesen segítek neki, ugyanakkor nem tagadom, nálam nagyobb sznob nincs a világon. Például a ruházkodásban márkafüggőnek számítok. Nyilván ebben a külföldi partnereim és barátaim is szerepet játszanak, akik mintha egy divatkatalógusból léptek volna ki. Néha hozzám vágnak valami különlegességet.

– Jut ideje kikapcsolódásra?

– Imádok motorozni, előfordul, hogy vidéki otthonomból két keréken érkezem a fővárosi irodámba. Szívesen hallgatom Mozart műveit, de jöhet az AC/DC és Julio Iglesias is, sőt nem vetem meg az igényes mulatós zenét sem. Gimnazista koromban ismertem meg Kadlott Karcsit, aki egy nagykőrösi bisztróban játszott, és egyszer-kétszer odaengedett a zongorájához, amíg ő elszívott egy cigit. Búfelejtőnek tökéletes a bárzongorázás, időnként engem is el szokott kapni a hév. Nem titkolom el gyűjtőszenvedélyemet sem: van már vagy huszonöt Lenin-szobrom.