A díjnyertes sorozat ismertté tette - Hívő a második sorból

Antal Barnának egy erkély alatt van a belvárosi lakása, azon pedig egy kettérepedt deszkadarab a biztonsági zár. Antal Barnabás ugyanis rokkantnyugdíjas és hajléktalan, valamint rendszeres templomba járó. A tér túloldalán álló római katolikus székesegyház az állandó tanyája. Talán profánul hangzik egy székesegyházat tanyának nevezni, pedig hát nincs ebben semmi sértő, Antal Barna nem csak melegedni jár oda. Sőt az tulajdonképpen nem is szempont, hiszen például májusban vagy októberben is ott ül mindig fent a bal szél második sorában, közel az oltárhoz és a sekrestyéhez. És nem csak a miséken ám! Öt-hat órát, de néha annál is hosszabb időt eltölt bent, a félhomályban. Elmélkedik, hallgatja az orgonamuzsikát, és ha falevelet sodor az ajtó elé a szél, elsepri.

A papok, a hívek meg a sekrestyések persze nem ezért szeretik. Hanem? Hát, erre bizony ő sose kereste a választ. De érzi, hogy szeretik. Ezt érezte azon a bizonyos karácsonyi éjféli misén is, amikor Balázs Attila végig őt fényképezte. A fotókat a Magyar Távirati Iroda másnap világgá röpítette, pár héttel később pedig az MTI külsős munkatársa kapta A legjobb emberközpontú dokumentarista fotográfiáért járó André Kertész Nagydíjat Egy hajléktalan karácsonya című képriportjáért.

Antal Barna azóta nem tud úgy végigmenni a téren, hogy valaki meg ne szólítaná, ismerősök, ismeretlenek – aminek örül is meg nem is. Ő ugyanis bár kedves és figyelmes, de nem nagyon beszédes. Pedig lenne miről beszélnie. Például az újfehértói gyermekkoráról, amely nem tartott sokáig, csupán hét évig. Félig árva volt, a nagynénje nevelte, amikor végre magához vette az apja. De az maga volt a pokol, mert az apja ivott. Kilencévesen bekéredzkedett hát a tanácsházára, hogy árvaházba, pontosabban nevelőotthonba akar
menni. Pedig nagyon jó család volt az övé, talán túlontúl is jó, már ami az anyagiakat illeti. Legalábbis az anyja családjához képest. Az Antal família még harangot is öntetett a görög templomba, de nem fogadták be a szegényebb családból jövő anyját. Az 1952-ben született kisfiút is elvették tőle, és Barnabás később se tarthatta vele a kapcsolatot.

Nevelőotthonokban nőtt hát fel, kitanulta a szabómesterséget, és hazament Újfehértóra. Megnősült, elvált, majd megnősült-elvált megint, született három gyermeke. 1990-ben gondolt egy nagyot, beköltözött Nyíregyházára. És abbahagyta az ivást. Mert Újfehértón nagyon ivott. Szinte minden pénze arra ment el, s tudta, ha ott marad, nincs menekvés. A cimborák úgyse hagyják, hogy lemondjon a pálinkáról. Albérletben lakott meg hajléktalanszállón, több mint tíz évig egy korty italt se vett magához. Közben szabóként dolgozott meg építkezéseken, de a kisebbik fia tragikus halála után összeroppant az élete megint.

Jött az ital ismét. S miután szabóként, építőmunkásként már nem nagyon kellett, elszegődött tanyás cselédnek. Szabolcs és a Hajdúság tele van olyan tanyákkal, ahol hajléktalan embereket fogadnak fel mindenféle szép ígéretekkel, aztán halálra dolgoztatják őket. Barnabásra is ez várt, de ő sose volt az a tűrős fajta, s nemcsak a szája, de a keze is gyorsan eljárt, így nem maradt hátra más, mint újból a város. Mármint Nyíregyháza, mert közben az apai házat Újfehértón eladták, a többi örökségből pedig, elmondása szerint, míg ő ivott, a rokonok szépen kisemmizték.

De volt, s ma is van egy kis nyugdíja, szerény fizetség fejében beköltözhetett egy szeretetszállásra. Másfél éve azonban megunta a bezártságot meg az egyhangúságot, s nekivágott megint a nagyvilágnak. Csak a Kossuth  térig jutott, ahol le is horgonyzott. Élvezte a szabadságot, pedig tavaly télen majdnem megfagyott. Egy vékony kartonlap volt a fekhelye, s hiába volt fölötte vastag bunda, a pucér föld hideg már januárban egy hatvanéves embernek. És a tisztálkodással is gond volt, pedig ő arra fölöttébb kényes, meg hát az ember nem is ül be sárosan, koszosan egy templomba

Akkortájt talált rá a mostani lakhelyére. Egy belvárosi nagy, nyitott udvar egyik erkély alatti részét nézte ki magának. Neki jó lett volna úgy is, de a templom sekrestyése nem nézhette, hogy egy vékony kartonpapíron alszik. Szerzett két raklapot, arra meg vastag matracot, és körbekerítette egy sátorlappal. Azóta Barnának az az otthona. Fürdőszoba ugyan nincs, de nem is kell. Ott van pár lépésre tőle a szökőkút. Most, télen lavórban mosdik, de ha enged az idő, megy a szökőkútra. Hajnali négykor-ötkor, amikor még alszik a város, szépen megfürdik, megborotválkozik, elbeszélget az épp arra járó rendőrökkel, s hatkor már egy közeli ételbárban takarít. Fizetséget nem kér, csak egy kis ételt. Magyarán annyit eszik, amennyi belefér, és még estére is marad bőven.

Aztán, amikor harangoznak, felballag a templomba, elfoglalja helyét bal oldalt a második sorban, és imádkozik, hallgatja az orgonamuzsikát. Néha egy-egy pohár borra is kilép, de hamarosan jön vissza legigazibb barátjához.

A Jóistenhez.