Az én képernyőm: Férjhez kéne menni

El nem tudom képzelni, honnan a Földön kívülről csöppentek a XIX. századba bizonyos angol papkisasszonyok. Mert például hogy a csudába lehetséges, hogy egy vidéki lelkész három vénkisasszony leánya a kor brit prózairodalmának első vonalába irkálja be magát, Dickens és Thackeray mellé? Nekik nem akvarellfestegetéssel, hímzéssel vagy maximum naplóírással kellett volna tölteniük az idejüket, némi jótékonykodással kiegészítve? Ehelyett Charlotte megírta a Jane Eyre-t és az Emmát, Emily az Üvöltő szeleket, Anne az Agnes Grayt. Hogy aztán mindnyájan tüdőbajban, korán meghaljanak. S néhány évtizeddel előttük járt Jane Austen, majdnem ugyanolyan sorssal: vidéki papkisasszony, plátói szerelem után korai halál. Aki, hasonlóan a Brontë nővérekhez: káprázatos tehetség. (Még hozzájuk csatlakoztatnám Mrs. Gaskellt, az Észak és Dél, az Édesek és mostohák íróját, bár ő, nevéből következtetve, asszony volt, de a társadalmi háttér ugyanaz.) Sikerük töretlen, regényeik filmfeldogozásainak se szeri, se száma.

Ország-világUjlaki Ágnes2015. 02. 19. csütörtök2015. 02. 19.
Az én képernyőm: Férjhez kéne menni

Nincs olyan hét, hogy valamelyikük műve ne szerepeljen legalább egy, de inkább két magyar tévécsatornán. Hányszor és hányféleképpen láttam már Jane, a nehéz sorsú kis árva lányból vált okos, bátor nevelőnő és az érdes modorú Edward Rochester úr szerelmét. A történet, a főszereplők karaktere, a minden szenvedést legyőző gondviselés jelenléte megunhatatlanná teszi a művet.

És persze itt van minden idők egyik legsikeresebb minisorozata, az éppen az idén húsz éve bemutatott Büszkeség és balítélet. A bemutatása óta állandóan ismétlik, mert igény van rá. Most is három csatornán megy egyszerre… Ez a BBC-feldolgozás hűen követi a klasszikus regényt, annak minden szavát, de Simon Langton rendező egy-egy hangsúlyeltolódással, a külső és belső helyszínek jól sikerült kiválasztásával és a tökéletes szereplők megtalálásával ragyogóan áthidalta a mű és a néző közti kétszáz évnyi távolságot.

Mert amúgy a Jane Austen-életmű tényleg egy rég elsüllyedt világról szól. „Regényei úgyszólván helyet foglalhatnak a teázóasztal körül. Alig esik bennük másról szó, mint ifjú hölgyekről, akiknek már igazán férjhez kellene menniük, és titokzatos fiatalemberekről, akiknek titokzatossága abból áll, hogy mégsem akarják elvenni az ifjú hölgyet.” (Szerb Antal)

Ez így van, mégis milliók követték lélegzet-visszafojtva – s húsz éve újra meg újra –, vajon férjhez tudja-e adni Mrs. Bennett a lányait. Az írónő kétszáz éve az angol irodalom elismert klasszikusa, de a világ azóta imádja, amióta ezt a sorozatot nézheti, újra meg újra. A két főszereplő, Jennifer Ehle (Elizabeth) és Colin Firth (Mr. Darcy) megjelenése, játéka, karizmája lenyűgöző. Az addig kevésbé ismert angol színész egy csapásra világsztár lett, nők milliói olvadoznak máig Mr. Darcy tartózkodó, komoly, s nem utolsósorban igencsak fess alakjától. Ahogy ő néz, nem néz úgy senki! Azóta is, rengeteg filmben Firth testesíti meg a kissé merev, kissé gátlásos, de férfias angol úriember karakterét. (Erre még rápakolt a kasszasiker Bridget Jones-filmekben szintén Darcynak nevezett, hasonló karaktere.)

De minden szereplő remek. A rendező nagy érdeme, hogy a regényben olykor csak néhány tollvonással megrajzolt alakok a színészek által kiteljesedtek, életre keltek. A rikácsoló Mrs. Bennett, a rezignált Mr. Bennett, a lányok, a sznob nővérek, a törtető lelkész unokatestvér: Mr. Collins, a jóindulatú Mr. Bingley – mind olyan jók, hogy úgy érezni, ezen a történeten semmit sem fogott az idő és ez így lesz örökké. Irodalom és film ilyen szerencsés, magas művészi értékű találkozása ritka pillanat.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!