Balra gyógyító domb, aurafotózás, jobbra minigolf - Éjjel-nappal csodavárás

A történet itt véget is érhetne, vagy kezdődhetne éppen azzal, hogy nosza, felöltözik az ember, cipőt kap magára, elutazik a Pest megyei településre és várja, hogy – álltában, ültében a domb közepén – átjárja a sugárzás. Várja a beharangozóban ígért bizsergést, ami a láb- és kézujjaktól indul a fej irányába, de – a prospektusban is javasolt tartózkodási idő szerint – beletelik 1–4 órába is, mire az energia eljuthat a test minden porcikájáig.

A domb azonban üres. Teremtett lélek sem üldögél rajta. Nyoma sincs a fényképeken ígért idillnek. Bizsergés helyett csak a hideg járja át az embert, így nem könnyű megmondani, hogy az elektromos mágnesesség ereje zubog-e ujjainkban, vagy csak a hidegtől vacogunk. Igaz, tél van, éppen csak elkezdődött a 2015-ös esztendő. Gyönge eső szitál, a szürke égbolt havat ígér. Magányos ló alszik a domb tövében, mellette bánatos szamarak bólogatnak, távoli kolompszót hoz a köd előtt érkező szél.

Az elmúlás csöndje üli meg a tájat. A domb tövében korhadó karámok és gerendák között vezet az út. Az árok mellett kilazult léckerítés rogyadozik; a csodadombot hirdető tábla rozoga, vékonyka, nyitott fiókjaiban szentek imádságos kártyalapjait emészti az idő, szövegük megfakult, a lapok széle pöndörödik. A teremtő mintha így jelezné, hogy az imákat meghallgatta, a betűket leolvasta. S aki kigyógyult már bármiféle nyavalyájából, miközben kúrája alatt ezt a dombot is megmászta, joggal érezheti úgy, a hely csodát tett vele.

A tengerszint fölé 109 méterre emelkedő domb az Attila (más átiratban Atilla) nevet kapta, és alighanem csak éppen azt a valóságot tárja elénk, amely a XXI. századi magyar társadalmat – és a benne élő embert – leginkább jellemzi. A természettől eltávolodó ember ugyanis egyre többet szembesül a városias, nyugatias életmód hátrányaival. Egyre kiszolgáltatottabbá válik az államot szabályzó és meghatározó rendszer működésétől, megélhetése és egészsége nagymértékben attól is függ, milyen mértékben képes hozzájárulni ehhez a rendszerhez, s hogy mennyit kap érte cserébe – ellátás, támogatás vagy szolgáltatás formájában.

A csalódott, magára hagyott, testileg beteg és lelkileg meggyötört ember pedig könnyen olyan irányba fordul, amely után vágyódása van – s persze hite, szomorúbb esetben csak hiszékenysége. Mert a lelke mélyén minden ember vágyik arra, hogy megtapasztalja azt, milyen a test és a lélek harmóniája – igaz ugyanakkor, hogy a legtöbben semmit nem tesznek ezért.

A tápiószentmártoni domb és a köré épülő szolgáltatások sora (szálloda, étterem, golf- és teniszpálya, lovarda, díjugratóverseny-pálya) e folyamat végterméke. Tökéletes munka.

A helynek még eredettörténete is van: az az ásatás alapozta meg, amelyet 1924-ben végeztek a területen – a földből előkerült szkíta lelet, az Aranyszarvas ma is látható a Nemzeti Múzeumban. Meg aztán, állítólag, itt állt egykor Attila hun király nyári palotája – már a tervek is készen állnak, hogyan és miként építenék újjá. És itt született 1874-ben Kincsem is, az 54 győzelmet magáénak tudható csodakanca – bár akad olyan, aki szerint az angol telivér Kisbérről származik –, és a földből szivárgó energia tette legyőzhetetlenné a paripát. A leírások szerint az itt legelésző lovak is előszeretettel heveredtek a dombra. Vagyis a hely ideális volt arra, hogy megszülessen a mítosz, és a terület tulajdonosa, Kocsi János erre alapozva építette ki turistacsalogató birodalmát, amikor Tápiószentmárton határában létrehozta a Kincsem Lovasparkot.

Persze aligha lehet a szemére vetni, hogy mindebben meglátta az üzletet – a domb éjjelnappal látogatható, most éppen nyolcszáz forint ellenében –, mint ahogyan azon sem kell fennakadni, hogy páva és strucc is elfér az őshonos állatok telepén. Az ezredfordulón a katasztrófavédelem még hivatalos papírt is írt arról, hogy a területen egészségre káros sugárzást nem mértek, igaz, azt meg nem írták, hogy az egészségre jótékony sugárzást viszont annál inkább.

A csodadomb 2015 telén azonban olyannyira árva, hogy nem könnyű elhinni, errefelé gyógyít a föld. Ha ugyanis így volna, ez a domb most tele lenne. Persze lehet, ahogyan a csodák sem hétköznapiak – különösen egy év elejei csütörtök délelőttjén nem azok –, ez a csoda is szezonális, s ahogyan a természet feltámad tavasszal, itt is a napfénnyel együtt  növekszik a sugárzás – és vele együtt a látogatási hajlandóság, no meg a szándék, hogy órákon át üljön az ember a domb tetején. De miközben a csodák aligha időjárásfüggők, az emberek simán lehetnek csodafüggők úgy, hogy lehetőség szerint csak akkor akarnak találkozni a csodákkal, amikor süt a nap, az ég ragyog, langyos szellő fúj az arcukba.

És ez akkor is így van, ha lehet, semmi más nem történik ilyenkor, csak lelassul az idő. Kikapcsolják telefonjaikat, elmerülnek gondolataikban, és azzal töltenek órákat, leginkább önmagukkal, akire év közben perceket sem szánnak naponta. Igaz, otthon mindezt ingyen is megtehetnék, de ahogyan a mondás szól: csak akkor látjuk, mekkorát nőtt a fa, ami alatt élünk, ha eltávolodtunk tőle. Vagyis: időnként el kell menni otthonról, hogy az út végén hazatérhessünk. Aztán, ha nem is történnek velünk csodák, még mindig rácsodálkozhatunk arra, akik voltunk, leszünk és vagyunk. Dombon innen és túl – vagy akár fenn a dombon.