Bokrolgató munkások - Megkérdezte a rendőröket, és lemondott a polgármester

– Mentem be a rendőrségre – meséli Németh István. – Kérdeztem, ez akkor most micsoda, okirat-hamisítás? Az, válaszolták. Ráadásul pénzt is vesznek fel általa a közmunkások, tettem hozzá. Az minek számít? Sikkasztásnak, válaszolták. És ha netán bűncselekményt követnek el közben, akkor abban én is közreműködtem, mert alibit igazoltam, tehát bűnszövetkezetnek is részese lehetek. Akarok-e vallomást tenni? Dehogy akarok, csak beszélgetni jöttem…

Németh István, akinek a történetét hallgatom, Gyöngyfa polgármestere.

Pontosabban fogalmazva: Gyöngyfa lemondott polgármestere.

Gyöngyfa a Baranya megyei Ormánság, az ország egyik legszegényebb tájának a része, valahol az Isten háta mögött. Mire a fővárosból odaérünk, késő délelőttre jár az idő.

A falu utcáin lassan haladunk, lássuk, merre is vetődtünk. Nincs nehéz dolgunk a terepfelmérésben, Gyöngyfa két utcából áll. Embert nemigen látunk, az ég borús, lóg az eső lába, ilyenkor mindenki otthona mélyére húzódik.

Egy biztos: közmunkásoknak se hírük, se hamvuk.

Márpedig mi őmiattuk indultunk útnak. Lássuk, dolgoznak-e. Az előző faluban, Királyegyházán füstöltek ugyan az árok szélén, körülbelül tízen. Ketten-hárman gereblyézték össze a gazt, a többiek erősen támasztották a szerszámot, figyelték a munkafolyamatot. Gyöngyfán azonban végképp sehol egy közmunkás.

– Engem már nem érdekel különösebben – hallgatja a polgármester az élménybeszámolónkat.

– Akkor miért vállalta?

– Volt némi elképzelésem a falu felvirágoztatásáról. De be kellett látnom, Gyöngyfa ilyen formában menthetetlen.

Németh István, ahogy mondani szokták, nem ma kezdte. Már vagy harminc éve Gyöngyfán lakik, a pécsi autójavítás helyett választotta a falusi létet: vonzotta ősei életformája, a gazdálkodás. Az a világ ugyan már más volt, mint a felmenőié, akkoriban a téeszek helyezték ki a teheneket a gazdákhoz, volt állat szinte minden portán. A rendszerváltást követő években azonban már hiába szállították el tőlük a tejet, a felvásárló csak nem akart fizetni. Nemcsak neki, az országrész több ezer gazdájának sem. Németh István az élükre állt, szervezkedett – és ért is el sikereket: a pénz egy része megkerült.

Az a világ is a múlté már, Németh István körülbelül tíz éve Gazdasajtot állít elő. Így, nagybetűvel, mivel ez a márkaneve. Néhány tehenet tart, a tejből sajtot és joghurtot készít, azzal járja a környéket, illetve hetente egyszer a fővárost. A nagyüzemi sajtok a nyomába sem léphetnek a termékeinek, ezt tanúsíthatom.

S ha már ennyi mindent sikerre vitt, miért ne tudná felvirágoztatni a saját faluját is, gondolta, amikor megkeresték, lenne-e polgármester. Egy ilyen feladatba azonban már Németh István bicskája is beletört. Pedig az ötlet most sem hiányzott. Megadóztatná a külterületi földeket, gondolta, amiből idén 15 millió forintra számított. A pénzből a helyi parasztgazdaságokat, iparosokat segítette volna. Elképzelése szerint az építkezésekhez a közmunkásokat alkalmazzák – így ők is értelmes munkát végeznek. Az első évben két gazdaságot támogatott volna a falu, azok már iparűzési adót fizettek volna. Mert most Németh István és a fiai az egyedüli vállalkozók Gyöngyfán. A növekvő bevételből pedig újabb és újabb gazdaságokat lehetett volna támogatni. A végeredmény pedig egy virágzó falu.

– Mert az mégsem járja, hogy miközben Gyöngyfát 30–40 aranykoronás földek veszik körül, az önellátásra sem képes, időnként élelmiszercsomagokat kell összeállítani a helybeliek számára.

Ha pedig siker esetén más falu is átveszi az elképzeléseit, akkor számításai szerint az Ormánságban öt éven belül tízezer ember boldogulása múlt volna a programján. A megtermelt élelmiszernek ugyanis biztos piaca lehetett volna, elsősorban a közétkeztetésben.

Németh István két és fél hónap múltán adta fel – s mondott le a tisztségéről. Azt állítja, a közmunkaprogram faramucisága miatt.

– Alá kellett volna írnom, hogy reggel nyolckor több mint harmincan jelentkeztek a közmunkára, és dolgoztak egészen délután négyig. Ami persze nem volt igaz.

– Ez volt a feltétele annak is, hogy fizetést kapjanak?

– Ez, hát. Sok értelme egyébként sem volt a munkájuknak, jószerivel egy árkot tisztogattak hónapokon át.

– Nem akart tehát olyasmit aláírni, ami nem felel meg a valóságnak?

– Pontosan. Megyek a belső ellenőrhöz, kérdezem, hogy is van ez. Ó, ne törődjön vele, polgármester úr, mindenütt így csinálják.

Németh István útja a belső ellenőrtől a rendőrségre vezetett. Innen már ismerjük a történetet.

Hogy ki irányít egy olyan települést, amelynek a polgármestere beadja a kulcsot? Az új választásokig ilyen esetben az alpolgármester lép színre.

Nagy Attilánét a hivatalban találom. Bár fényképezni nem engedi magát, néhány alapinformációval azért ellát. Eszerint a 148 lelkes faluban 36-an vannak közmunkán. Munkavédelmi oktatásban valamennyien részesültek – ha akarom, megnézhetem az erről vezetett naplót, alá van írva –, egyébként pedig dolgoznak rendesen.

– És akkor most hol vannak?

– Elengedtem őket. Azt senki sem kívánhatja, hogy esőben is dolgozzanak.

Kétségtelen, hogy időközben szemerkélni kezdett. Az idő, ha lehet, még a korábbinál is kellemetlenebb.

– Délelőtt pedig egy házon dolgoztak, mert veszélyessé vált – teszi még hozzá.

Ez is igaz, amíg én a polgármesterrel beszélgettem, fotós kollégám szétnézett a faluban, s látott az egyik háznál tenni-venni. Nem az összes közmunkást, de néhányat kétségtelenül. Ne vacakoljunk azonban a számokkal, hányan is lehettek, csak belebonyolódunk, az pedig senkinek sincs a hasznára. Van ennél fontosabb kérdésem:

– Indul a választáson?

– Még nem döntöttem el. Egyelőre alpolgármester vagyok, közmunkás és a roma nemzetiség vezetője. Áprilisig még van időm gondolkodni rajta.

Attól egyébként nem kell tartanunk, hogy Gyöngyfa vezető nélkül marad, a másfél száz ember vezetésére a legutóbbi választáson hatan is jelentkeztek, bár közülük hárman egyetlen szavazatot sem kasszíroztak be.

Kíváncsi vagyok az előző polgármester, Dörömböző Béla tapasztalataira is a közmunkások nyolctól négyig tartó munkavégzését illetően. Az exfaluvezető a Pécshez tartozó Kővágószőlősön lakik, azonban legnagyobb sajnálatomra nem kívánta megosztani velem az ebbéli tudását.

De ha már kis időre kimozdultunk Gyöngyfáról, nézzünk szét a szomszédos, 350 lelkes Magyarmecskén is. Dolgozó közmunkást ugyan ott sem találunk, viszont többen söröznek a helyi üzlet előtt. Bite Lajos mentősként mutatkozik be, ketten pedig közmunkások.

– Úgy van az a közmunkával, ahogy a gyöngyfai polgármester állítja – hallgatom a mentőst. – Aláírják a papírt, hazaballagnak, visszajönnek, csinálnak is valamit, meg nem is, de rendes munkavégzés bizonyosan nincs.

Cimborái bólogatnak:

– Volt itt tavaly 200 négyzetméter zsálya. Húsz aszszony vagy fél éven keresztül azt kapálta.

Nincs még négy óra, mennék hát be az önkormányzatra, de már csak a zárt ajtókat találom.

Ittjártunknak azonban hamar szárnyra kap a híre, ami egy ekkora településen igazán nem csoda. Így aztán én sem lepődöm meg, amikor másnap megcsörren a telefonom, és Szép Zsolt néven közelmúltbeli magyarmecskei közmunkásként mutatkozik be egy férfihang.

– Általában bokroltunk – osztja meg tapasztalatait –, ám munkaruhát csak a legutóbbi időszakban kaptunk.

Ő fel sem bontotta a csomagot, mert tudta, hogy két hónappal a program lejárta előtt fel fog mondani: talántalán sikerül talpra állnia, s őstermelőként eltartania a családját. A használatlan munkaruhát azonban nem veszik vissza tőle, viszont az árát (több mint 15 ezer forintot) rajta követelik. Tanácsot – mi a teendő ilyen esetben? – adni nem tudok, talán nem is ezért hívott igazából, hanem hogy elpanaszolja az őt ért méltánytalanságot. Mert akkora összeg, amit rajta követelnek, nem kevés pénz az ilyen szegény vidéken.

Mi most térjünk még vissza Gyöngyfára, hátha látunk élő közmunkást. Eggyel ugyan már találkoztunk – aki, ugyebár, az alpolgármester –, de szeretnék másokkal is beszélgetni. Ezúttal azonban nincs szerencsém, akivel szembetalálkozom, az nem közmunkásként ismeri magát, viszont tud ajánlani mást – aki szintén továbbküld. Miközben a különös bújócskát játsszuk, van alkalmam szétnézni a faluban is.

Némelyik ház még az akkori jómódról tanúskodik, amikor a zsíros földek hasznából a helybelieknek is szépen jutott. Több épület üresen áll, s már az ajtók, ablakok tokjai is egyéb helyen szolgálnak – ha ugyan nem hővé alakultak valamelyik szomszédos házban. Bolt, kocsma zárva, a bejárata fölött olvasható évszám szerint 1826ban épült református templom lerongyolódott, a mellette árválkodó valamikori iskola vályogból készült része pedig földkupaccá rendeződött.

Az egyik ház előtt kisbusz, feliratának tanúsága szerint a falugondnoki feladatok ellátására használják. Jól sejtem, az épületben a használója lakik, Lasanc József. A férfi a képviselő-testület tagja, valamikor a téeszben dolgozott, ám amikor leszerelt a sorkatonaságtól, a munkahelye már köddé foszlott. A földek egyébként a szokásos karriert futották be: az akkoriban frissen alakult cégek tulajdonában kerültek, s ma a falu határának döntő részét nem helybeliek művelik. A falugondnok ugyan gazdálkodik, jószerivel azonban csak a konyhába valót termeli meg.

Erre persze sok más gyöngyfainak is lehetősége volna, de a kertek jó része műveletlen.

– Azt sem mondom, hogy igaz, meg azt sem, hogy nem igaz – csillantja meg diplomáciai képességét Lasanc József, amikor végül a lemondott polgármester indokainak valóságtartalmát firtatom.

Az eső végre eláll, csakhogy a munkaidő is lejárt, végképp nem életszerű hát, hogy közmunkást találjak Gyöngyfa szürke utcáin. Már csupán hárman álldogálnak az egyik ház bejáratánál, egyikük kisfiú.

– Közmunkás vagyok, csak nem helyben dolgozom, hanem Gilvánfán, nemrég érkeztem haza – újságolja Orsós Antal. A kisfiú az övé, otthon pedig még másik két kisgyerek várja. Az asszony, mielőtt lelépett, ráhagyta a három gyereket, a férfi pedig igyekszik helytállni apaként.

Az idős férfi, Kocsis István az ország másik feléből, Nyíradonyból érkezett évtizedekkel ezelőtt a mecseki bányákba, onnan százalékolták le.

– Nemcsak a bányák zártak be, hanem a környék üzemei is. Talán csak a lőrinci cipőgyár maradt meg, de ott is hatkor kezdődik a műszak, nincs buszjárat, ami bevinné a munkásokat.

– Végzik inkább itt a közmunkát…

A férfi elérti a szavamat:

– Persze, hogy nem végzik, vagy csak ímmel-ámmal, mert nincs is mit. Egy-két házat javítgatnak, kapirgálnak itt-ott, ennyi. Csomó bokrot kiirtottak már, többet is, mint szabad lett volna. Valamikor segélyt kaptak, most ráfogják, hogy munkáért adják ugyanazt a pénzt. Ha betartanák a szabályokat, és valóban dolgozni kellene érte, egykettőre megszűnne a közmunka, és ahhoz a kevés pénzhez sem jutnának hozzá. És akkor az jobb volna?

------------------------

SZÁM SZERINT. 2009 és 2013 között mintegy 232 ezer munkahely jött létre. Ebből 114 ezer a közmunkás, 52 ezren külföldön találtak állást, és csak 66 ezret szívott fel a hazai munkaerőpiac – utóbbiak jó részét is a költségvetési szektor alkalmazza. Nagyon úgy tűnik, hogy az államon kívül senki nem generál munkahelyet, a versenyszféra megrekedt.
 

HARDI PÉTER RIPORTJA
NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI