Dackorszak

Együtt érez minden hasonszőrűvel, aki épp a bevásárlóközpont padlójáról igyekszik felimádkozni a kicsinyét, vagy kötöttfogásban birkózik vele, hogy beültesse a kocsiba. Felcsillan a szeme, ha más anyukák panaszkodnak. Először csak egy gyereknevelési könyvet vesz, aztán még egyet, majd a három legújabbat. Érdeklődik édesanyjánál, aki minden kérdésére csak annyit mond: veletek nem volt ilyen gond. A barátnők sóhajtva szajkózzák: kisgyerek kis gond, nagygyerek nagy gond.

Aztán egy nap, miközben az óvodában öt másik anyukával együtt várakozik, felmerül a téma. A legvagányabbnak tűnő vallomást tesz: úgy érzem, állandóan kiabálok. Én is, csatlakozik egy másik, s a többi három is bólogat. És akkor az anya megnyugszik, hiszen úgy látszik, az a világ rendje, hogy néha elfogy a türelmünk.

Közben jönnek a gyerekek, az egyszeri anya az előbbi beszélgetésből erőt merítve, a legtürelmesebb arcát mutatva így szól a kisfiához: döntsd el, életem, melyik játszótérre menjünk. A kisember ránéz, csípőre teszi a kezét, felemeli a mutatóujját, ahogyan az anyja szokta, és emelt hangon közli: nem akarom eldönteni!