Dőlünk a nevetéstől, aztán felbukkan a sötét oldal - Nesze nektek, vígopera!

Felmegy a függöny, hivatalos papír érkezik a „tanácstól”: a drámai társulatnak zenés darabot, operát muszáj színpadra vinnie – e keretjátékkal kezdődik a feketefehér történet, mára hangszerelve. A vígjátékíró Beaumarchais csípős társadalomkritikája igencsak aktuális. Sevillai borbély című darabjából Rossini, a Figaro házasságából Mozart írt operát – e kettőt gyúrta össze egy darabbá az újvidéki társulat, Kokan Mladenovic rendezésében.

Merész kísérlet…

Ha már kötelező, megkapjuk a vígoperát: fehér cukormázas, rokokó operaparódiát eltúlzott bakikkal, „kőkorszaki” színpadi kellékekkel, csak azért is hamis hangokkal tűzdelt, fülfájdító áriákkal. Ha ezt parancsolta a rendelet, hát tessék – mondja a színész, és énekel, ha tud, ha nem.

A játék ötletesen, szórakoztatóan sodor magával, dőlünk a nevetéstől, kicsit beleszeretünk Figaróba – Balázs Áron alakítja nagyszerűen –, rájövünk: a borbély megfelel a mai kor szemfüles túlélőművészének. Reménykedünk, hogy végig ilyen felszabadultan szórakozhatunk. Hát nem…

A második felvonásban felbukkan a sötét oldal: a gerinchajlító próbák után lázadás következik. Egy világ ellen, ahol: „Az az új morál, hogy nincs morál.”

A színlap szerint azt üzeni a társulat: „Megpróbálunk felülkerekedni bizonyos mai urakon, kik még felfuvalkodottabbak és műveletlenebbek, mint akik Figaro idejében éltek.”

Tapsolunk a művésznek, aki nemet mond, s az előre megírt „forgatókönyv” lapjait a szélbe szórja. Drukkolunk neki…