Tapsvihar köszöntötte a Nemzetiben - Egyszerre sok is ennyi jóból!

Kóti Árpád, a debreceni Csokonai Színház művésze december közepén feleségével együtt nézte a Nemzeti Színház Éjjeli menedékhely című előadását. A darab után megjelent a színen a direktor, Vidnyánszky Attila és közölte a publikummal, hogy ne menjenek sehová, lesz még egy meglepetés. Olyasvalakit fognak ünnepelni, aki több mint ötven éve lépett a pályára, az ország legnagyobb színészei közé tartozik, mégis csak kevesen ismerik. Hatalmas tapsvihar tört ki a legújabb Nemzet Színésze láttán!

Ritkán fordul elő, hogy vidékről ölel magához új tagot a színészóriások társulata. Korábban a szegedi Király Levente került be közéjük, most pedig a debreceni Kóti Árpád. Már előzőleg is felmerült a neve, de nem kapta meg a kellő szavazatot.

Most viszont egyértelmű döntés született arról, hogy Gera Zoltán megüresedett helyét neki szánják. Hogy miért éppen ő lett a kiválasztott? – ezt a kérdést az érintett is feltette magának, de választ nem talált rá.

Mindig tisztában volt a saját értékeivel, el tudta helyezni magát a magyar színjátszás palettáján, de hogy bármi módon díjazzák is, az nem izgatta különösebben. A szakma kezdettől fogva megbecsüli, jeles kollégái baráti viszonyt ápolnak vele. Vagy Vidnyánszky, aki hét évig igazgatója volt Debrecenben. „Hányszor, de hányszor akartak már a fővárosba elcsábítani, de én nem mentem. Nekem az a Nemzeti Színház, ahol éppen játszom!” – szögezi le a nyolcvanesztendős színész.

Kóti Árpádnak valóságos diadalmenetben volt része az elmúlt évben. Tavasszal átvehette a Kossuth-díjat, ez is ritkán fordul elő vidéki művész esetében. Aztán születésnapján köszöntötte a színház, a közönség, a város. Az év vége pedig meghozta a Nemzet Színésze címet. „Egyszerre sok is ennyi jóból!” – jegyzi meg tréfásan, mindazonáltal örül az elismeréseknek. Az irigyek nem érdeklik, azok sosem kopnak el. Gondolhatnánk, aki az ország távolabbi részén, mondjuk, Debrecenben él, annak kevesebb a lehetősége tehetségének megmutatására. Nos, Kóti ennek élő cáfolata! Bár azt aláírja, a fővárosi művésztársak közelebb vannak a tűzhöz, nyilvánvalóan először nekik szólnak a filmesek vagy szinkronosok, de szerencsére őt sem hanyagolták el. Szerepelt néhány televíziós produkcióban és mozifilmben, de ha őszinte akar lenni, sosem szerette a forgatásokat. Nem szívesen marad távol városától sem, főleg hosszabb időre. Régebben hívták vidéki teátrumokba vendégjátékra, de legtöbbször nemet mondott. „Nekem már Hajdúszoboszlónál honvágyam szokott lenni!” – zárja le a témát.

Debrecen az otthona lett, már akkor beleszeretett, amikor A két koldusdiákot olvasta Mikszáth Kálmántól. Egyébként egy eldugott Békés megyei faluból, Bucsáról származik. Hatan voltak testvérek. A szülők paraszti munkát végeztek, a gyerekeknek is be kellett segíteniük. Árpád testnevelőnek készült, noha nem tudott róla sokat, a helyi iskolában abból állt a tornaóra, hogy tavasszal felásták és bevetették a tanár kertjét, ősszel pedig betakarították a termést. Kiskunfélegyházára ment felvételizni, testnevelési középiskolába. Kalandosan jutott el odáig, hiszen csak húsz forintja volt a vonatozásra, Tiszakécskén le kellett szállnia. Onnan futva tette meg az utat Félegyházáig, de elkésett. És ennek köszönheti, hogy felvették. Az udvaron magányosan ácsingózó fiút meglátta a tornatanár és kifaggatta, mi járatban van. A végére kiderült, hogy három óra alatt tette meg a maratoni távnak számító 42 kilométert – s az bizony nem lebecsülendő teljesítmény.

Kótiból mégsem lett testnevelő tanár. Miután megnyert egy megyei szavalóversenyt, magyartanára biztatta, próbálja meg a színművészetit.

Fogalma sem volt erről a mesterségről, színházban sem járt még, színészeket is csak moziban látott. Mivel nem volt vesztenivalója, elindult felvételizni kopott nadrágban, mezítlábas saruban. Básti Lajos előtt mondta Petőfi Sándor Szülőföldemen című versét – sikerrel. Hazament, dolgozott tovább a földeken. Aztán megkapta a második rostára invitáló táviratot, ezen aztán nagyon felháborodott.

Otthagyta a cséplőgépet, és meg sem állt a főiskoláig. Berohant a terembe, ahol zajlott a vizsga, és eleresztette a hangját: most már mondják meg, felvették-e vagy sem, mert neki nincs ideje Bucsáról ide rohangálni. Gellért Endre nyugtatta meg, menjen békességgel, fel van véve, harmadjára már nem is kell jönnie. Végül nem lett meg a diplomája, mert nem sokkal előtte kirúgták a főiskoláról, pedig már a vizsgaelőadást is megünnepelték a haverokkal. Éppen ebből lett a baj: a buliról hazafelé tartva szóváltásba keveredtek a rendőrökkel. Előállították őket, a társait bocsánatkérés után elengedték, ő viszont nem volt hajlandó meghunyászkodni.

Tehát „iparengedély” nélkül futott be nagy ívű pályát. Számára nincs nagy szerep vagy kis szerep, mindegyiket kihívásnak tartja. Még most is izgul a színpadra lépés előtt. Fél, hogy belesül a szövegbe, még álmodik is róla. Két éve rosszindulatú tüdődaganattal műtötték, sikerült felgyógyulnia.

Addig napi három doboz cigarettát szívott, azóta már „csak” napi tíz szálat – képtelen leszokni, pedig Törőcsik Mari is könyörög neki. Ahogyan a színpad is élteti. Tóth-Máthé Miklós Én, Károli Gáspár című monodrámájával négy éve lép fel, meghívták vele a budapesti Nemzeti Színházba. Igen is: a Nemzet Színészének ott a helye!