'Csak beszél-beszél, ízes tájszólással, örömmel' - Palóc kincsesbányák

– Alig voltam négyéves, könyörögtem édesanyámnak: hadd mondjak én is verset a március 15-i ünnepségen. Fölraktak a színpadra, és elszavaltam a Magyar vagyok, magyar című verset. És innentől nem volt megállás. Sem versekben, sem mesékben, sem énekekben – mondja Bartusné Szandai Teréz, akitől nem volt idegen egyik műfaj sem. Teri néni volt a negyedik generáció, aki az anyatejjel szívta magába a meséket, dalokat.

Világéletében a Nógrád megyei Herencsényben élt, a Cserhát szívében. Parasztcsaládba született, de soha nem szűkölködtek, volt háztáji bőven. Lovak, tehenek, disznók, tyúkok és kacsák könnyítették az életüket, emellett tíz hold földjük is volt. A szülők csak két gyereket akartak, hogy ne aprózódjon el a „birtok”, végül négyen lettek. Addig egyetlen Teréz nevű lány sem volt a faluban, de édesanyja álmában megszólalt egyszer egy hang, és azt mondta: legyél a Kis Szent Teréz követője. Ezért adta lányának a Teréz nevet, s példáját a fél falu követte. Édesapja híres búcsúvezetőként vált ismertté, később elvállalta a postamesterséget, de ő volt a falu pénztárosa meg a templombíró is. Mélyen vallásos családban nevelkedett, édesanyja világi ferencesként ebben a szellemiségben nevelte gyerekeit. Legfontosabbnak a fényűzés mellőzését és a rászorulók gyámolítását tartotta. Édesapja ötven éven át énekelte Jézus szerepét a húsvéti passiójátékban a helyi katolikus templomban, a rózsafüzér és az imádságoskönyv mindennapjaik része volt.

– Akkoriban rengeteget dolgoztak az emberek. Nyolcévesen már libákat és teheneket őriztem, kapáltam a határban, és aratás után ugyanúgy szedtem a markot, mint az asszonyok. Mindenki alig várta a hétvégét, főleg az estéket. Összegyűltünk a fonóban vagy a fosztóban, és munka közben csak úgy ömlöttek a mesék. Jól emlékszem a nagymama történeteire, a kacajokra, az önfeledt együttlétekre. Sokszor mondtam neki, csak akkor megyek a fosztóba dolgozni, ha hajlandó mesélni. A vérében volt a mese, nem esett nehezére. A felnőttek talán jobban szerették ezeket a történeteket, mint a gyerekek. Nekik nagyobb szükségük volt a csodákról és a tréfákról hallani, meg a jó győzelméről. Ilyenkor mindig csillogott a szemük – idézi a 84 éves Teri néni meghatódva a régmúlt időket.

A gyerekek egy idő után elvonultak, jöhettek a felszabadultabb mesék. De pajzánságról szó sem volt a kései történetekben, csak érintőlegesen. Akkoriban a szerelemről sem nagyon beszélgettek az emberek, legfeljebb pironkodva.

Teri néni fejébe szinte észrevétlenül lopóztak be a mesék, ha ideje engedte, elment azokhoz az öregekhez, akik már nem tudtak dolgozni. Csak ült, és szótlanul hallgatta a színes történeteket. Pedig csak rövid ideig volt gyerek, alig múlt 12 éves, amikor négy évvel idősebb udvarlója, a későbbi férje elkezdett körülötte forgolódni.

– Még nem volt kultúrház, a szabadtéren báloztunk. Egy ilyen bálon ismerkedtem meg Bartus Józseffel. A fűzfák alá mentünk, ott beszélgettünk. Aztán amikor vége lett a mulatságnak, hazafelé menet édesanyám fogta az egyik, ő meg a másik kezemet. Arról szó sem lehetett, hogy kettesben legyünk. Az édesapja meghalt a háborúban, az édesanyja jött el megkérni a kezemet édesapámtól. Tőlem meg azt kérdezte: Eljössz-e hozzánk menyecskének? Tetszett Bartus József, nagy szeretetben éltünk, de mindig visszavágytam a szülői házba. A sok nevetés és mese világába, ahol boldog gyerekkorom volt. A férjem házában már csak hárman voltunk, hirtelen üresnek éreztem mindent.

Hogy ezt az űrt betöltse, a mesékbe kapaszkodott. A szomszéd gyerekek gyakran átjártak hozzá, kérték, mesélj nekünk, Ángyika. A felnőttek is biztatták, hiszen akkoriban szokás volt, hogy kora estéken egy-egy háznál gyűltek össze a falubeliek, hogy kevesebb lámpaolaj fogyjon. Ilyenkor egymást érték a boszorkányos, a tréfás, a betyár- és az állatmesék, de bibliai történetek is terítékre kerültek. Az eltévelyedett papokról szóló mesék főszereplőit Teri néni rendületlenül kántorok bőrébe bújtatta, nem szerette volna, ha az egyházi személyek megneheztelnek rá. Pedig csak azt mondta, amit száz éven át az ősei. Az egész falut ő tanította meg énekelni, a katona-, bor- és népdalokon át Karády Katalinig széles a repertoár.

Aztán 20 évesen lánya született, Terka. A mai napig együtt élnek, és hogy a jókedv soha nem hiányzott a házból, az rögtön átsüt a 64 éves özvegyasszonyon. Csupa kacaj és derű, egymás szájából veszik ki a szót, olyanok, mint két barátnő. Hiszen Terka néni is beleszületett a mesékbe, ma már együtt járnak meséket mondani. Hívják őket az ország minden részébe, de Teri néni nehezen mozog. Nemrég jött haza a kórházból, a szíve miatt vitték be. Soha nem gondolta volna, hogy a mesék és a hit révén hányféle helyre eljut az országban és a világban.

A fordulat 1969-ben történt, amikor megalakították a helyi Repülj, páva kört, amelyet hirtelen felfedeztek a néprajzkutatók. Egyre több helyre hívták, Teri néni a mai napig a palóc mesék és dalok kincsesbányája, a díjait már számolni sem tudja. Nívódíj, a Népművészet mestere, Örökös mesemondó, a Kultúra lovagja, Herencsény díszpolgára, van saját mesekönyve A herencsényi mesemondó címmel – és még sorolhatnánk. Számos tévé- és rádiószereplés áll mögötte, és a mai napig szívesen járnak hozzá magyar szakos tanárok és egyetemisták. Akad, aki csak a néprajzi értékek miatt, mások Teri néni életéből írják a diplomamunkájukat.

– A mesék mellett a hit a legfontosabb dolog az ember életében. Gyerek voltam, amikor elmentem a szüleimmel egy zarándokútra, Mátraverebély-Szentkútra. Tizenkét órán át gyalogoltunk mezítláb, mert a cipőnket a vállunkon vittük. Különben kilyukadt volna, amire odaérünk. Aztán évtizedekkel később elmentünk egy európai zarándokútra busszal, jártam Fatimában, Lourdes-ban, Rómában – sorolja az élményeket. És csak beszél-beszél, ízes tájszólással, örömmel.

Nem csoda, hogy a ’70-es években 1670 jelentkező közül ő nyerte meg az Országos Mesemondó Versenyt, még a tévé is közvetítette. A Pletykás asszonyok című mesével nyert, a mai napig ez a kedvence. Nekünk is előadja a tanulságos történetet, az élet írta.

– Amikor meghalt az uram, ellopták az ajkamról az éneket. De a mesék megmaradtak. Minden hétvégén jönnek az unokák és a dédunokák, akkor van igazán nevetés és mese a háznál. Mert az élet is olyan, mint a mesék. Sok küzdelem, aztán jöhet az öröm.