Átlagéletkoruk 65 év felett - ők a vágtázó csigák

Kremzernek írtuk, pedig nevével van némi gond. Vilonyán született, Kremser, diktálták az anyakönyvi iratba a szülők a nevét, a papírra pedig írták, ahogy értették, magyarosan, z-vel, Kremzernek. „Gondoltam, kijavíttatom majd. Apám Kremser volt, nagyapám is, felmenő őseim mind, de mindig akadt fontosabb dolgom.” A családi emlékezet úgy őrzi, az első Kremser 1808-ban jött Magyarországra. Tímár volt, de vitték volna katonának, Napóleon ellen. Békés természete okán úgy döntött, bőrt cserzeni, kikészíteni jobb, mint szuronyos puskákkal másokra lövöldözni. A katonáskodás elől Svábföldről indult el, meg se állt hazánkig. Jött vele az öccse is, jobban telt úgy az idő. Szétnéztek, tetszett a hely, itt ragadtak örökre. Boldogultak is. Apró bőrüzemük, gyárnak aligha nevezhető műhelyük volt, de időre megteremtették vele a biztos jelent, jövőt. A történelem azért közbeszólt, az üzemet, még 1950 előtt, sietve államosították, és Kremzer apja tulajdonosból lehetett tímársegéd.

Nem apellált, a sváb büszke, nem panaszkodós. Minek is panaszkodott volna: szűkösebben, de megéltek így is, egyébként se kérdezték a véleményét. Azok olyan idők voltak, muszáj volt azt válaszolni, ami jó a hazának, az jó nekünk is. Így nem lett Kremzer Ferencből tímár, majd később vegyészmérnök. Pedig apja kiokította, ők azért még az ötvenes években is szépen keresnek. Hiába, őt a gépészet vonzotta.

Tulajdonképpen már ifjan országot járt, a pécsi Pius jezsuita gimnáziumban tanult. Vitték őket kirándulni a Misina-tetőre, a Kantavárba. Hősünk ott jött rá, kirándulni jó, szinte kötelezően jó. De vitte őt az élet Miskolcra is. Pályaválasztást könnyítve, rászóltak, az országnak gépészmérnök kell, jó lesz, Ferenc? Jó, felelte, nem is lódított, a gépek érdekelték. Bányagépész meg úgy lett, hogy iskolai színjátszóként fellépett Komlón Gogol Revizorában. Tetszett az előadás, hálából függő aknán levitték a „színészeket” a bányába. Kilépniük tilos volt, veszélyes dolog az, csak leshették a bányászokat. Félóra elég volt, Kremzer eldöntötte, ő bányagépész lesz. S járt is szakmai gyakorlatokon bányákban. „1956 nyarán végeztünk az iskolával, akkor úgy döntöttek, uránbányában a helyem. Hallottam a sugárveszélyről, nem lelkesedtem az ötletért. Szerencsére egy másik végzős fiú szólt, őt az olajkutatókhoz irányították, nagyon menne az uránosok közé, cseréljünk. Cseréltünk, mehettem az olajkutatók közé.” Dolgozott Vasban, Zalában, Lovásziban, Nagykanizsán, sokfelé az országban, három műszakban persze, olajkutatóknál egy pillanatra se állhat le a munka. Aztán 1971-ben felcsábították szakmai vezetőnek a MOL elődjéhez, az OKGT-hez. Innen is ment nyugdíjba 1991-ben.

Kirándulás? Előbb csak a családdal indult, vitte a feleségét, két gyerekét. 1965-ben belépett a természetjárók közé. Láttak benne fantáziát, mert rögtön féléves túravezetői tanfolyamra küldték. Ha jól belegondolok, előbb lettem túravezető, mint hogy gyalogos túrán részt vettem volna, mondja. S azzal folytatja, a kihívás elől sosem futott el, de a veszélyt magának, társainak sosem kereste. Illetve egyszer, a Fogarasi-havasokban túrázott hat magyar műszaki egyetemista. Egy hétre utaztak, már az első nap közülük öten meghaltak. A legfiatalabb fiú holttestére egy turistaháztól 150 méterre találtak. Hatan összeálltak, hogy kiderítsék, mi okozhatta a halálukat. Már az első nap megvolt a kérdésre válasz: az ajánlott reggeli hat óra helyett csak tíz órakor indultak, esett is, esőköpenyt nem vittek, rájuk sötétedett, többször eltévedtek, egymástól elszakadtak, egyszerűen kihűltek az úton. Egyetlen leány ért be egy menedékházba, az életéért napokig küzdöttek az orvosok. Akkor megtanultuk, a túrát alaposan meg kell tervezni, improvizálni csak a csapat érdekében lehet. Tempót igazítani mindig a leggyengébb fizikai állapotúhoz kell.

Érte baj persze őt is, a csoport tagjait is, volt, aki lábát, térdét törte, érte mentőhelikoptert, másért hegyi mentőt kellett hívni. S volt olyan is, hogy az eredeti túravezető, egy fiatalember az indulás előtt beteg lett. Éppen a Tátrába mentek, olyan részre, ahol előtte Kremzer még nem járt, ötvenen vártak a rajtra, utat lemondani nem lehetett. Kremzer beugrott túravezetőnek. Na, az a napi séta éppen 42 kilométerre sikeredett. Nem dicsérték meg a többiek érte.

Egyszer volt ilyen, szerencsére megúszták. Úgy mondja, a Cserhát kivételével (ott keveset járt) az országban térkép, tájoló nélkül is ellenne. A Pilist, a Vértest, a Bükköt, a budai hegyeket, mint a tenyerét, ismeri. A szomszédos országokban – Bulgária kivételével, az kimaradt – majd’ mindenhova vezetett csoportot. A rekordokat sosem kergette, azért háromezer méter fölötti hegyekbe így is szépen felért.

Kremzer vékony, izmos, fürge ember. Bár a császárszalonna a kedvence, 70 kilónál több sosem volt, most fogyott kicsit, de így legalább még kevesebb súlyt kell cipelnie. Egészség? Újra rendben. Néhány éve (a dátumot direkt nem említi, a rosszat gyorsan kell feledni) rájött, az emelkedőket nem bírja, örökké meg kell állnia. Egyik turistatársának férje szívgyógyász, ő kapacitálta, azért keresse meg. A doktor megvizsgálta, ereit megkatéterezte, a szívkoszorú ereiben meszet talált. Ön innen már fel se álljon, amint lehet, megműtöm, hangzott a diagnózis. Hősünk azért még hazaugrott, a Budapesti Természetbarát Sportszövetség technikai felelőseként (utakat jár be, jelzéseket újít meg, útra esett fáktól takarít meg, ilyesmi) néhány dolgot még elintézett. Hétre rá befeküdt a kórházba, a lábából eret szedtek ki, azt a szívéhez varrták. Már másnap a kórházi folyosón sétált, a szívkórházban két és fél hónapot erősödött, majd még egy hónapot várt, és újra túrákat vezetett. Azóta semmi gond, jól bírom, mondja.

S igaz is, lehet eső, lehet hó, úton van. Most vasárnap a csoportjával, úgy hatvanan, a budai hegyeket járta. Ő 16 kilométernek mondta a távot, de a tagok tudják, a távolságot a Kremzer-féle szorzóval, vagyis 1,3-del még beszorozhatják. Hétfőn, kedden a balatoni kertjükben metszett, ásott, füvesített. Szerdai találkozásunk előtt csapatát a Normafához vitte, laza 12 kilométeres séta. Vasárnap Isaszegről Pécelig tart az út.

Úgy 350 emberrel levelezik. Olyan szégyen, hogy kirándulás elmaradt volna, még nem esett vele. Harmincan-negyvenen mindig vele tartanak. Van, ahol már sokadszor jár. Egy pillanatra sem unja? – kérdem. Néz rám. Viccelek vele? Unni? A kirándulás olyan, mint a nő. Mindig más, mindig másképpen szép, de csodálatos. Tervezett utakról mesél: Kőszegről az Alpokba viszi az övéit, és csak sorolja, sorolja az utakat, 2200 kilométer idén is összejön.

S csak egyszer komorul el: azon, hogy kirándulótársai átlagéletkora 65 év felett van. Két korosztály kimaradt, egészen fiatalok vannak, és ők, a vágtázó csigák. Ők mennek, hetente kétszer, de inkább háromszor. Idejük van, annyi és annyi szépség vár rájuk. Még csak most 83, ilyen idős korában az ember nyugodtan tervezhet, útnak indulhat. Pihenni ráér öregen, később.