Az én képernyőm: Időjárás van!

Hatalmas felhajtás, óriási arc: most aztán megmutatjuk! De mit is? Az első ünnepnap és egy hétköznapi fél este alapján megbizonyosodhattunk róla, hogy Magyarországon időjárás van. Méghozzá annyira változatos, hogy tizenhétszer kell jelenteni. Óránként. Hurrikán, cunami és tájfun verte országokban sincs ennyi. De kár ezen viccelődni, inkább örüljünk, hogy megtudhatjuk, délelőtt 10 óra és 11 között mi izgalmas történik abban a fránya időjárásban. (Elárulom: semmi.) S mindehhez két időjós kell: egy fess férfi és egy csinos hölgy. Jól elbeszélgetnek, néha még a műsorvezető is beleszól, volt úgy, hogy hárman csacsogtak a teljesen átlagos, kora tavaszi napról. Már megérte a 80 milliárdot! De én még szeretnék egy kicsit többet hallani az időjárásról. Be lehetne iktatni egy-két pluszt, amikor kerek asztal mellett megbeszélik, hogyan sikerült az előző napi. Vagy összevetni az egy héttel korábbi napos órák számát az aznapival. Kis igyekezettel ki lehetne tölteni az egész napot.

Ország-világUjlaki Ágnes2015. 03. 20. péntek2015. 03. 20.
Az én képernyőm: Időjárás van!

Lehet, hogy érdekesebb lenne, mint a híradó. Most, az elmúlt vasárnap még csak-csak elvitték a 18 darab híradót a hasonlóan fontos hírek, mint hogy Kutyfalván hogyan ünnepeltek a hagyományőrzők. De mi lesz a többi napon? (Az aggódókat megnyugtatandó közlöm, hogy nemidőjárásjelentés közben is tudhatjuk, hogy például Zsolnán 9 fok van.) Viszont rengeteg az új arc. Nyilván a kezdők lámpalázának tudható be a rengeteg baki, bénázás, elsötétülő képernyő, műsorrendtől eltérés. Mert azt feltételezni sem merném, hogy a lóhalálában végrehajtott, desimicskáló hadművelet ne törődött volna a tisztességes felkészüléssel… Hogy az élő kapcsolások olyan színvonalon működtek, mint utoljára a hetvenes években? Ezért biztosan a segédszerkesztő második asszisztense felel, azonnal kirúgni!

A dizájn még nagyjából rendben, láthatóan profik tervezték. (Bár az internet gonosz népe eltréfálkozik a stúdiókban uralkodó liláról, amelyről mindenki tudja, hogy kinek a kedvenc nyakkendőszíne.) De például a híradóban akkora böhöm feliratok uralkodnak, hogy ettől a beszélők mind vállba szakadt nyakú gnómoknak tűnnek, a riportképek pedig lapos csíknak. Közben pedig az alul futó hírcsík akkorka, hogy két méternél távolabbról már nem látható.

A tartalomról most ne is szóljunk, az olyan, mint volt, talán kissé modernebb köntösben. Viszont a Duna Tévé tényleg jól járt. Minden, még nézhető műsor odakerült. Baradlayné fiaira mindig lehet számítani, akárcsak Fatia Negra rosszalkodására és a szép Anica bosszújára, no meg a Forma–1-re. Ők is beleadtak az ötmillió néző összehozásába, amit kiszámolt a köztévé. Ehhez csak minden közcsatornán minden egyes műsor nézőit össze kellett adni egymással, mi ezzel a gond? Kinek fáj, hogy a nem egészen tízmilliós Magyarország több mint fele, sőt ha leszámítjuk a csecsemőket, még annál is több a megújuló köztévére volt kíváncsi március 15-én?!

Amúgy a Kossuthkiflire tényleg kíváncsi voltam. Nem azért, mert a köztévé éjt nappallá téve reklámozta, hanem mert nagyon szeretem Fehér Béla sajátos világú regényeit. Az író legfőbb erőssége a magával ragadóan gazdag és humoros nyelvezet, a sok-sok történelmi és kultúrtörténeti utalás, az erős gasztronómiai érdeklődés. Ezt mind belevitte a filmsorozatba Rudolf Péter, de úgy érzem, dacára a kiváló színészeknek, a hangulatteremtő erőnek – az első rész felemásra sikerült. Elsősorban a csapnivaló hangtechnika miatt. (Nagy-Kálózy Eszternek például csak minden harmadik szavát érteni.) Másodsorban az álarchaikus, rendkívül bonyolult nyelvhasználat miatt, amelyet olvasva fel-felnevet az ember, de filmben nincs idő „felfogni”. Egy példa: cukrász helyett cukkerbakker – na, értse is meg azonnal a néző. Most nem részletezem a további jó és kétes benyomásaimat, hiszen hátra van még öt rész. Szurkolok a tehetséges alkotóknak, mert nagyon régen nem volt ekkora filmvállalkozás a magyar történelemből, humoros szemlélettel meg különösen nem. De egyelőre még nem ezen röhögtünk.