Barangoló - 'Nem mókázik, mint a sápi bíró a Hiszekeggyel'

Bár még a tél legvégén járunk, gyönyörű szép kora tavaszi az idő. A zöldellő vetések fölött dalol a pacsirta, fent a magasban pedig egy ölyvpár kergetőzik, már a fészekrakáshoz készülődnek. Gyenge keleti szél fúj, kristálytiszta az idő, kilométerekre ellátni. Csupán egy-két fasor szakítja meg a „nagy sömmit” – bár ez a lapos táj sokaknak ezerszer szebb bármiféle havas hegycsúcsoknál. Bezzeg száz-százhúsz éve nem láttunk volna el olyan messzire! Náderdő hullámzott itt sok ezer hektáron, amiből legfeljebb a madár pisloghatott ki, ha jó magasra repült.

A templomtornyokat persze láthatta, mert amúgy nagyon régi falvak sorakoznak errefelé. A sárrétudvari régészeti ásatások például arról tanúskodnak, hogy „vagyonos, katonáskodó, fegyverrel bőven felszerelt, asszonyaikat nemesfém ékszerekkel gazdagon ellátó, rangos középréteg, a honfoglalók első nemzedéke telepedett itt le”. A szomszédos Biharnagybajom se sokkal fiatalabb: a Váradi Regenstrum már 1215-ben megemlíti a nevét. Mindkét falu erős közösség, a maguk háromezres lélekszámával valóságos metropolisok Sáphoz vagy Bihardancsházához képest – ámbár e két utóbbi kicsi falu múltja, hangulata vetekszik a legnagyobbakéval.

Jó humorú nép lakott errefelé mindig, különösen kedvelték a „nadrágos” embereket, mint a jegyzőket vagy a papokat – pláne, ha a másik faluban lakott. Dancsháza öreg prédikátoráról feljegyezték, hogy fölöttébb szerette az italt. Mint Szücs Sándor, a legendás karcagi múzeumigazgató meséli: már reggel elkezdte, ezért hajnalban a szószékbe felcsempészett egy kisebb tele butykost. Prédikáció közben is többször meghúzta, s hogy ne lássák, folyton leguggolt. De hogy azt higgyék, csak játszik, mindig így kiáltott fel: „Kukk-bakk, kis dancsházi gyülekezet!” Persze, hamar híre ment másutt is ennek. Így aztán, ha szeretnék felbosszantani az ott lakókat, a környékbeliek csak annyit kiáltanak ma is: „Kukk-bakk, kis dancsházi gyülekezet!”

A Sápon szolgáló pap is öreg volt már szegény, szerették volna nyugdíjba küldeni, de nem hajlott a szóra. Egyszer azonban belezavarodott a Hiszekegybe. Kapóra jött ez a gyülekezetnek, felszólították a távozásra. Az öreg lehorgasztotta a fejét, és csendesen mondta: rendben, de holnap reggel a presbiterek menjenek fel a katedrába, s ha elakadás nélkül elmondják az imát, akkor veszi a betyárbútort. De ha nem, marad, s a felsültek fizessenek az eklézsiának öt pengőforintot. Megörültek az elöljárók, hogy ilyen könnyen megszabadulhatnak tőle! De bizony másnap egyre-másra felsültek. Már izzadt a bíró is kegyetlenül, mikor pedig rákerült a sor, elővette a bukszát, s így szólt nagy megbotránkozva: „Inkább vesszen az öt pengőforintom, de én nem mókázom a Hiszekeggyel!” A környéken azóta is azt mondják a kihívások elől megszaladókra: „Nem mókázik, mint a sápi bíró a Hiszekeggyel.”

A két kis faluban ma is nyakas reformátusok élnek, de az teljességgel kizárt, hogy megismétlődhessen a két régi eset. Mert Sápon és Dancsházán ugyanaz a lelkész szolgál – ráadásul nő, s mindkét falu szereti.