Ingyenkonyha felárral - Éppen kilencven éve bukkant fel 'Róbert bácsi'

Budapest székesfőváros tisztikarának 1925 februárjára szinte semmije sem maradt a nyomorgó tízezrek támogatására, az ínségkonyhákon már tányérnyi levesre sem futotta. E vészjósló helyzetben egy köpcös, kecskeszakállú, bajuszos emberke tette tiszteletét a városházán. Szerényen felajánlotta: tovább üzemelteti a népkonyhákat, minden rászorulónak jut naponta egy tányér leves, sőt a vagyona terhére vállalja tízezer nélkülöző számára a második fogás előteremtését is.

Bár Feinsilber Róbert, a több nyelven beszélő, jemeni származású török állampolgár akkor még csak törte a magyart, rögvest szót értett a fővárossal: az étkeztetés finanszírozásához engedélyt kapott szeretetadományok gyűjtésére is. Kérésével sorra kereste fel az étterem- és vendéglőtulajdonosokat, a három legnagyobb laktanya parancsnokát: adják át neki az előző napról a konyhán megmaradt ételt és kissé már hervadt alapanyagot. Hamarosan fuvaroscsapat gyűjtötte az élelmet a több helyen is felállított ínségkonyhák tányérjaiba és főzőüstjeibe, tárolásukhoz a közraktárakban béreltek helyet. Cserébe a nagy szervező minden adományozónak megígérte, hogy a nevét megörökítik Budapest Arany Könyvében, ami sokat nyomhat a latban, midőn a városvezetőség egyszer csak előveszi az érdemeiket… Horthy kormányzó úr felesége két ízben sem átallott vasárnap délelőtt kiállni a ferencesek temploma elé, és gyűjteni „a nép jólétének felemelését” szolgáló bankjegyeket!

Özönöltek a szegények, a munkanélküliek a kondérokhoz a tányérka levesért, a napi betevőért (főszabálynak számított, hogy ennivalót csak melegen szabad osztani). Imába foglalták a jótevő Róbert bácsi nevét, önként és szívesen járták a várost, hogy alamizsnát gyűjtsenek a másnapi ennivalóra. Ez a „körforgás” kímélte az államkasszát, miközben az adakozókban megnyugvást keltett.

Az sem okozott nagyobb zavart, amikor feltűntek az első szépségfoltok a merőkanálon: az Arany Könyvnek sehogy sem akaródzott elkészülnie, és a második fogás is elmaradozott 1926-tól. Ez utóbbiról az aranyszívű konyhafőnök azt nyilatkozta: „Lassacskán koldusbotra jutok, a vagyonomat szinte teljesen felemésztette a sok tízezer éhes száj…”

De Róbert bácsi nem lankadt: új vállalkozása, Az Öngyilkosokat Az Életnek Megmentő Iroda a végső elkeseredésükben magukra kezet emelő – a hidakról, háztetőkről lehozott, a kórházakból elengedett – férfiakat-nőket karolta fel. Az életbe visszakapaszkodót a rendőrök az irodára kísérték, ahol jó megjelenésű, meggyőző beszédű fiatalember hatott a lelkére. Azokban a nehéz időkben minden napra jutott legalább egy-két kétségbeesett, halálba induló fővárosi. A „lebeszélő iroda” tovább öregbítette kitalálója hírnevét. Persze senki sem várhatta el, hogy a háttérben a jótett helyébe ne legyen kasszírozható némi ellenszolgáltatás.

A megmentők oltárán többnyire a rokonok áldoztak, s e tényt nem verték nagydobra. Ámde addig rotyog az ingyenleves, míg egyszer csak kifut a kondérból… Róbert bácsi zavaros ügybe keveredett. 1930. január közepén Domonkos Sándor és Domonkos József budapesti kereskedők megjelentek a rendőrségen és feljelentést tettek Feinsilber Róbert ellen – uzsora miatt. Történt pedig, hogy Róbert bácsi rövid lejáratra, 25 százalékos kamattal kölcsönadott 15 ezer pengőt Domonkoséknak. Amikor a vis?szafizetés határideje lejárt, a fivéreknél megjelent dr. Fülöp Miklós budapesti ügyvéd, hogy átvegye megbízója, Feinsilber Theodóra angliai lakos pénzét. Róbert bácsi az ügyletben ugyanis a lányát tüntette fel hitelezőnek. Az adósok zsebe üres volt, és a hitelező nem adott haladékot, hanem árverést kért Domonkosék házára. A licitáláson az ingatlan fél áron, 90 ezer pengőért kelt el. A vevő pedig nem volt más, mint Feinsilber Theodóra. Az ügyvéd a vételárból uzsorakamatostul levonta az adósságot, a maradékot pedig kifizette.

A két kereskedő haragra gerjedt. Hiába, hogy a törvény az uzsorakölcsön felvevőit is büntette, nem tűrhették, hogy ilyen galád módon kiebrudalják őket az otthonukból.

De hát honnan eredt a kölcsönadott pénz, ha Róbert bácsi „köztudottan” legatyásodott a jótékonykodása következtében? Vagy mégsem? Kiderült, hogy havonta 1500 fontot küldött – bécsi közvetítéssel – lánya londoni bankjába, összesen csaknem egymillió pengőt. Ezenkívül a tulajdonában állt hét nagy értékű bérház a fővárosban, és vastagra hízott betét várta az Osztrák Bankban.

A rendőrség óvatosan járt el. Mégiscsak a szegények jótevőjéről, a felső körök támogatottjáról volt szó! Mire a vizsgálat megindult, az összes bérház Theodóra tulajdonába került, Róbert bácsi négyszobás Erzsébet körúti ingatlanában pedig a házkutatás során már csak a korábbi pazar berendezés hűlt helyét – illetve a falakon a leakasztott festmények nyomát – találták meg. A hír kiszivárgott, az újságok szellőztetni kezdték Róbert bácsi viselt dolgait.

Hanem a közvélemény bocsánatos bűnnek tartotta a szegények felkarolójának tévelygéseit. Jó, jó, az adományok egy része nyilván az ő zsebébe vándorolt, de hát annyi éhezőt táplált, oly sok öngyilkost mentett meg, hogy ahhoz képest az ügyeskedése szinte szóra sem érdemes. Nem csoda, hogy egyetlen potentát sem óhajtott farkasszemet nézni Róbert bácsi istápoltjaival. A megoldás: mivel a nagy levesosztó török állampolgár, ki kell utasítani az országból!

Feinsilber Róbert 1930 nyarán hagyta el Magyarországot, Bécsbe ment. Török állampolgárságának köszönhette, hogy elkerülte a börtönt és túlélte a zsidóüldözéseket. A háború után hajléktalanként kódorgott, mígnem egy bécsi asszonynál kis szobácskához jutott. A szegények jótevője 92 éves korában elborult elmével hagyta itt a földi világot.