Ő a gyémántográfus

– Hányszor terjesztették fel Kossuth-díjra?

– Az utóbbi öt-hat évben kétszer. A bizottságban ülő kollégámtól tudom, hogy miért húzták ki a nevem. Egy paragrafusra hivatkoztak, miszerint nincs Munkácsy-díjam. Ez persze nonszensz, hiszen tudok olyanról, akinél ez nem volt kifogás.

– Ön mindig is fenegyereknek számított!

– Még harmadéves főiskolás koromban festettem az Építkezést. Brueghel Bábel tornya építése című műve persziflázsa (műalkotás paródiája – a szerk.) volt, szándékom szerint a szocializmus építésének mítoszát bomlasztottam vele. Ezt persze mindenki látta benne, hiszen a képen csak állványokat építettek és nem épületeket. Híre ment a képemnek. Szembejött velem a lépcsőn Papp Gyula, aki az első évfolyamban volt a mesterem, de miután átkértem magam a Hincz Gyula-osztályba, kerültem a vele való találkozást. Épp engem keresett, szerette volna látni a művemet, amiről mindenki beszélt. Leült a kép elé, majd azt mondta: „Jól tette, hogy átment Hinczhez, nálam soha nem festhette volna ezt meg.” Megjegyzem: ez a kép ma a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.

– Voltak még botrányai?

– A diplomamunkámban ennél is merészebb gondolatok fogalmazódtak meg. Az életben maradottak karneválja című festményem politikai mondanivalója félreérthetetlenné vált, főleg a közepén látható, összetaposott transzparensre írt szöveg miatt. Ez állt rajta: „Az ideológiai harc folytatása”. Hogy mégis kaptam diplomát, azt Ék Sándornak, a grafikai tanszék vezető tanárának – aki a II. világháborúból szovjet tisztként jött vissza Magyarországra – köszönhetem, ő kelt a védelmemre azokkal szemben, akik ezt a képet szimpla rendőrségi ügynek tekintették. 1965-ben zártkörű kiállításom volt a Fiatal Művészek Klubjában, amit ankét követett – ez lényegében abban merült ki, hogy kollégáim egy része kedvére sárba taposhatott. Az első nyilvános bemutatkozásom a Mednyánszky Teremben történt 1967-ben, ami viharos sikert aratott, legalábbis a közönség körében – sorba álltak autogramért.

– Miért disszidált a hetvenes években? Miért kért politikai menedékjogot?

– Szép lassan betelt a pohár, miután egymást követték a betiltásaim. 1965-ben nemzetközi kiállításon szerepeltem Bécsben, ott ismerkedtem meg Ernst Fuchsszal, a Wiener Schule alapítójával. Felajánlotta, hogy 1966-ban kiállíthatnék bécsi galériájában, ahol szándékában állt bemutatni Salvador Dalínak, aki akkor nála tartózkodott. Végül meghiúsult a terv, mert nem kaptam útlevelet. Aztán az amszterdami tárlatra a nevemre szóló meghívás ellenére mást küldtek ki. Kölnben 1970-ben szerveztem csoportos kiállítást Künstler aus Ungarn címmel, készültem a közeli Aachenbe, megkíséreltem meghosszabbítani kinntartózkodási engedélyemet, ám ez nem sikerült. (Megjegyzendő, hogy ebben az időben Nyugat-Németországban nem volt magyar külképviselet.) Ezt követően kértem politikai menedéket Londonban, ahol letelepedtem. Három év után Bécsbe költöztem, és hat esztendő múltán osztrák állampolgár lettem. Végig csak a megszerzett szaktudásomból éltem, de voltam galériatulajdonos, tanácsadó és természetesen kiállítóművész.

– Mindeközben itthon két év és nyolc hónap börtönbüntetésre ítélték…

– Igen, egy olyan paragrafus alapján, amely úgy hangzott, hogy visszatérés megtagadása.

– Nem volt a rendszer kegyeltje!

– A kulturális élet legfőbb ideológusa, Aczél György szemében a három T-ből (tiltott, tűrt, támogatott) én az első kettőbe tartoztam. Egy tévériporternő majdnem az állásával fizetett azért, mert a kiállításomról tudósított. Hosszú levelet írtam Aczélnak. Amíg belém rúgnak, az rendben van, de hogy rajtam keresztül másokba rúgjanak, azt kikérem magamnak. Személyes találkozóra hívott, reggel hétre.

– A közönség körében mindmáig népszerű. Ezt dzsessz-zenei témáinak, művészportréinak köszönheti?

– Udvari portréfestőnek is szoktak nevezni. Könnyű lenne erre ráfogni a sikeremet, de azért a véleményemet sem szoktam elrejteni. Ami pedig a technikámat illeti, hozzám kötődik a „gyémántográfia”. Nekem a fényképezőgép munkaeszköz, mindig magammal viszem. Chicagóban például lenyűgözött a magasvasút. Ahogy elhaladt fölöttem a szerelvény, a kattogásból kihallottam a blues négynegyedes ritmusát – ebből jött a Chicago blues sorozatom ötlete. Olyan formában valósult meg, ami nem volt se fotográfia, se festészet, Szalai Zoltán kritikájában ezt a technikát „gyémántográfiának” aposztrofálta. A fényképezőgéppel rögzített képeket ecsettel festve hívtam elő.

– Sok hírességet megfestett. Hogyan került kapcsolatba a tragikus sorsú szépségkirálynővel, Molnár Csilla Andreával?

– A menedzsere mutatott be neki. Már készültek a vázlatok, amikor Csilla édesapjától levelet kaptam, melyben közölte, hogy nem akárki ül a műtermemben, hanem egy királynő. Szerződésben akarta rögzíteni, ha a képet eladom vagy sokszorosítom, abból mennyi százalék illeti meg őket. Nem tehettem mást, mint elbúcsúztam Csillától. Ennél jóval kellemesebb találkozásom volt Los Angelesben Teller Ede atomfizikussal, amit egy véletlennek köszönhetek. Los Angeles-i tartózkodásom alatt véletlenül összefutottam az egykori Stúdió című tévéműsor stábjával, éppen filmet forgattak a professzorról. Felmerült, hogy betársulnék-e egy magam festette Teller-portréval a filmhez. Örömmel vállaltam a feladatot. Miközben a professzor modellt ült, folyton beszélt – érdeklődve hallgattam, de sehová nem haladtunk. Időnként megkértem, maradjon mozdulatlan, akkor viszont azonnal elbóbiskolt. Elég lassan készült el a kép.

– Művészbarátok?

– Amerigo Tot nemzetközileg híres szobrász élete végéig a legjobb barátom volt. És a kitűnő művészek közül elsősorban Darvas Ivánt említem. Engem kért fel a Godot-ra várva című dráma díszleteinek és jelmezeinek tervezésére. Meg kell jegyeznem, ezt életem fő művének tartom.

– Hogyan került az Óbudai Festőiskola élére?

– Somogyi József, a Képzőművészeti Főiskola rektora 1979-ben megkeresett Bécsben, és azt ígérte, ha visszajövök Magyarországra, tanár lehetek a főiskolán. Három évbe tellett, míg a hatóságok engedélyezték a hazatelepülésemet. Időközben Somogyi meghalt, ebből következően nem lehettem főiskolai tanár. Ez arra kényszerített, hogy indítsak egy „ellenfőiskolát”. Így jött létre az Óbudai Festőiskola, ahol a tanításért nem kellett fizetni, viszont csak sikeres felvételi vizsgával lehetett bejutni. Magasabb színvonalú szakmai oktatást akartam, mint a hivatalos művészeti iskola, úgyhogy nyolc éven keresztül a hét majd’ minden napján bejártam tanítani. Művésztelepeket és kiállításokat szerveztem tanítványaimnak. Minden olyan dologgal foglalkoztunk, amit én fontosnak tartottam a művészképzésben.

– Itt ismerte meg a feleségét is?

– Krisztina modellnek jelentkezett, és a feleségem lett. Huszonkét boldog évet éltünk együtt, beutaztuk szinte egész Amerikát. Ezen utazások élményeiből sok képem és kiállításom született. Önfeláldozó feleség volt, aki olyan hátteret tudott teremteni, amiben nyugodtan alkothattam. Tartotta bennem a lelket, és ápolta a baráti kapcsolatainkat. Sajnos ennek tragikus vége szakadt. Negyvenkét éves volt, amikor meghalt. Kárpáti Tamás az ő emlékére alapította a Krisztina-díjat, amit eddig Fehér László, Haraszti Édeske, Juhász Ferenc feleségei és Örkény István özvegye vehettek át. Krisztina elvesztése után mély depresszióban éltem. Tavaly ősszel azonban történt valami. Az Óbudai Festőiskola előtt tisztelegve kiállítást rendeztek a világ különböző országaiba elszármazott növendékeim. Ott találkoztam Edinával, a 16 éve Németországban élő festőművésszel, aki hasonló tragédiát élt át férje elvesztésekor. Mindketten megéreztük, hogy összetartozunk. Novemberben összeházasodtunk, ami hirtelen jött fordulat volt az életünkben. Együtt festünk és közös kiállításokra készülünk. Nem reméltem, hogy ez még megtörténhet velem. Éppen olyan váratlan volt számomra, mint a mostani Kossuth-díj. Csak annyit mondhatok: ismét boldog vagyok.