Velünk élő múlt - Dessewffy porán sétálgatva

Kísértetiesen hasonló jelenetek játszódtak le a szabolcsi város temetőjében is, ahol ráadásul nem is egy, hanem csaknem tucatnyi sírhelyet forgattak fel a vandálok. Hogy mikor, ma már kideríthetetlen, hiszen a kriptát évek óta fosztogatják. Most „csupán” annyi történt, hogy a fülkéket fedő márványlapok egy részét lefeszegették, összetörték. A korábbi sírrablókban legalább annyi „becsület” volt, hogy a koporsók átkutatása után azokat visszatették a helyükre.

Tiszavasváriban – amely Büdszentmihály és Tiszabüd összeolvadásából alakult 1952-ben – három temetőt is találni, de ezek közül ma már csak egyet használnak. A szentmihályit is lezárták rég, az utolsó temetéseket valamikor a '70-es években tartották. Szép, békés sírkert, öreg fákkal, bokrokkal, de a még élő hozzátartozókon kívül ma már nem nagyon látogatja senki. Jogilag mind a temető, mind a kripta a Debrecen–nyíregyházi Egyházmegye tulajdonában van, ám pénz hiányában az egyházközség azokat sem őriztetni, sem karbantartani nem tudja, de a helyi önkormányzatnak sincs forrása a sírkert működtetésére. Igaz, nemrég hozzáláttak legalább a cserjeirtáshoz, de kérdés, meddig tart ki a közmunkákra kapott pénz.

– Az is baj, hogy annyira kihalt. Valamikor oda járt a környék összes gyermeke játszani, bújócskázni, de ma a számítógép izgalmasabb a legrejtélyesebb sírkertnél is – mondja a temető sarkában lévő presszó tulajdonosa, Boros Sándor, aztán a vendégek egyikével, Tóth Lajossal átkísér a temetőbe. A II. világháború szovjet katonahalottainak szépen karbantartott sírhelye mellett visz el az utunk, látszik, hogy annak van gazdája. Időről időre megjelenik egy mikrobusz, virágokat hoznak, gyertyát gyújtanak, aztán elmennek.

– Oroszul beszélnek – jegyzi meg Boros Sándor –, tőlünk viszik mindig a locsolóvizet. Kulturált emberek, akik annyi év után sem felejtik el a távoli temetőkben nyugvó katonáikat. Tanulhatnánk tőlük.

A grófi kripta az út végén magasodik. Óvatosan nyitjuk az ajtót, az nyikorogva enged, az első lépcsőfokon megállunk, hogy szokja a szemünk a félhomályt. Közben arról beszélgetünk, hogy tíz évvel ezelőtt tettek fel új, vastag ajtót, de nem sokáig tartott, kíváncsi kezek hamar befeszítették. De akkor még nem vittek el semmit, igaz, nem is lett volna mit, legfeljebb a kis fakeresztet tartó asztalkát.

Vittek viszont mást. Mint például a kripta előtt álló, több méter magas, fehér márványkeresztet, amelynek csak a talpazata maradt, s azt olvashatjuk rajta: az 1843-ban Bergamóban született Dessewffy Aurélné Károlyi Pálma nyugszik itt, aki a legnagyobb zűrzavarban, 1919 áprilisában halt meg. A sírját se akkor, se később nem bolygatták. Csak mostanában. Pedig voltak az elmúlt kilencven évben jócskán zavaros idők.

Lent a kriptában a rendőrségi helyszínelés óta nem változott szinte semmi. A nyitva hagyott ajtón beözönlő fényben üresen álló fülkéket meg összetört, földön heverő márványlapokat látni, zsebkendőinkkel törölgetjük róluk a port, hogy elolvashassuk a feliratokat. Itt nyugszik többek között az 1866-ban meghalt Emil, de a felesége, az őt harminchárom évvel túlélő báró Wenckheim Paulina is, akinek sírfülkéje közelében egy fedetlen, de nem üres fülkét látunk. A félhomályban csak sejtjük bent egy koporsó körvonalait, ám amikor a két vasvári benyúl, s kiemel onnan egy aprócska gyermekkoporsót, mindhárman megdermedünk. Szerencsére csak az igazi koporsót rejtő bronzburok az, de így is hátborzongató.

– Ezt meg hogyhogy nem lopták el? – néz össze a két vasvári. – Hiszen ezért több ezer forintot is kaphattak volna...

Az is kész csoda, hogy a kriptát ölelő öntöttvas síremlékeket békén hagyták, hiszen azok ellopása sem okozna nagyobb gondot, mint a súlyos márványkereszt elvitele. Igaz, a kereszten nem volt felirat, a vasoszlopokon viszont vannak, s nem is akármilyenek.

A Dessewffy família az egyik legősibb magyar család, amelynek tagjai már Szent István idején királyi szolgálatot láttak el. A családi legenda szerint egyik ősük saját kezűleg helyezte el Géza fejedelmünk holttestét a koporsóban. Szabolcs vármegyében a XVIII. század közepén telepedtek le. „Pro aris et focis” (azaz: Az oltárért és tűzhelyért) jelmondatuk jól tükrözi, hogy a család milyen nagy becsben tartotta az ókor nagy klasszikusainak tanításait. Arisztid mellett talán József volt a legjelesebb tagjuk, aki tevékeny részt vállalt a Magyar Tudományos Akadémia létrehozásában is, büdszentmihályi kastélya a nemzet nagyjainak állandó találkozóhelye volt. Koporsója fölött 1843-ban a tudós társaság akkori vezetői mondtak gyászbeszédet. Síremlékének feliratát pedig minden bizonnyal a nagy barát, Kazinczy Ferenc írta, a klasszikus sorok mindmáig jól olvashatók a fekete vasoszlopon:
„Itt Dessewffy porán sétálgatsz /
volt neve József /
lelke görög, olykor római /
szíve magyar. MDCCCXL.”

És akik meggyalázzák, kifosztják a sírokat – kérdezhetjük jó másfél évszázaddal később –, azoknak vajon milyen a lelkük, a szívük?