A szétszakadt országban nehezebb a színház dolga - Pogány Judit nehezen viseli

– Régóta vár? Elkéstem?

– Nem, pontosan érkezett.

– Hála istennek! A késés fenyegető rémével élek együtt. Az agglomerációban, egy kisvárosban lakom, ahonnan a bejárás Budapestre mindennap újabb ideg-összeroppanás: csak le ne csússzak a próbákról, az előadásról!

– Régebben Kaposvár és Budapest között ingázott, kétlaki életet élt. Nem fáradt még bele a sok utazásba?

– Dehogynem! Mégsem tudok változtatni. Amikor a férjem és a fiam nem tudták befejezni a Világszám című filmjüket, felvettünk a házunkra 15 millió forint svájcifrank-alapú hitelt, amit hiába törlesztünk tíz éve, még mindig 24 millióval tartozunk a banknak – ez tart fogságban. Ha pedig mégis megszabadulhatnék a háztól, az lenne a dilemmám: mi lesz az
állatokkal?!

– Ön legendásan nagy állatbarát. Kikkel él együtt?

– Négygenerációnyi sünnel, és hadd ne mondjam meg a cicák számát! A sajátjaimon kívül folyamatosan vadidegenek, éhesek és betegek érkeznek – tudják, nincs szívem elkergetni őket. Az unokáimra is átragadt ez a mentalitás, előszeretettel pártolják az esendőbb állatokat. Az állatkertben például rákosi viperákat és hiénákat fogadtak örökbe.

– És ön?

– Én évek óta farkasokat. Egyszer épp etetéskor jártam ott, és végignéztem, ahogy a háromtagú farkascsapatból az egyik felvitt egy darab húst a vak társuknak, és amíg az jól nem lakott, a másik kettő nem nyúlt az ételhez. Az öregkor, a fogyatékosság iránti tiszteletüket és ezt az összetartást csodálatosnak láttam. Követendő példának!

– Ön is tettre kész csapatjátékos, a kilencvenes évek elején, az első ciklusban Kaposváron képviselő-testületi tag is volt. Miért vállalta el?

– Bevallom, erre Babarczy László akkori igazgatónk kért meg – mondván, nem árt, ha van egy harcos színházi ember a döntéshozók között. Én pedig afféle kiscserkész-lelkesedéssel vetettem bele magam, mert hittem benne, hogy ezzel használni tudok.

– Tudott?

– Egyik legemlékezetesebb „fellépésem” a közgyűlésben akkor történt, amikor még júniusban sem szavazták meg a színház az évi költségvetését. Ugyanis a város szerette volna átvenni az intézményt a megyétől, mert büszke akart lenni rá, de pénze nem volt a fenntartáshoz; a megye viszont megsértődött, hogy el akarják venni tőle. A második kör négyórás vitával indult, én az utolsó felszólaló akartam lenni. Kemény beszédre sikeredett. Példákat mondtam rá, mi mindent köszönhet Kaposvár a színháznak, és kértem, hogy a város vezetése ne csak a pesti vendégjátékokon feszítsen nyakkendőben, hanem most, amikor áldozni kéne érte, hát tegyék meg. Egy képviselő átállt hozzánk, és megszavazták a költségvetést.

– Miért ért véget a közéleti szereplése?

– Felmértem, hogy a képviselői feladat túl sok időt és energiát vesz el – megtörtént, hogy emiatt kimaradtam egyik-másik szereposztásból –, úgy éreztem, választanom kell. Természetesen a színház mellett voksoltam. Őszintén szólva sohasem voltam és nem is lettem politikus, de ebben a világban élek, mindig minden érdekelt. Amikor Eörsi István dramaturgként dolgozott a kaposvári színházban, rengeteget beszélgettünk. Az egyik legjobb barátom lett, aki kockázatot vállalt az igazságért és az emberi méltóságért. Mert az egy roppant kényelmes és nem utolsósorban biztonságos állapot sok ember életében, hogy ő csak megfigyelő. Én igenis a taxisblokád meg a „négy igen” idején röplapokat osztogattam a parkolókban, lakótelepeken. Akkoriban azt gondoltam, menni kell és részt vállalni, ha változtatni akarunk, csinálni valami jót! Rég felnőtt voltam, de még mindig az álmodozások korában éltem…

– Érezni a mondataiban, a hangjában a csalódást.

– Igen. Sajnos olyan vérmérsékletű nép a miénk, amelyikből szinte kiölhetetlen a féltékenység, az ügyeskedés, az alamusziság. Inkább hallgat, csak ne érje baj. Behódol, ha abból haszna lesz. A többséget az orránál fogva lehet vezetni egy jobb élet üres ígérgetésével. Igaz, mellettük léteznek olyanok, akik akár támadásoknak is kiteszik magukat igaz ügyekért – csakhogy ez egy nagyon szűk réteg, ez pedig kevés. Nem lettem közömbös, csak fáradt és öreg. Szívesen mennék tüntetni ma is, de már nem bírják a lábaim, ízületi fájdalmakkal küzdök. Most már az a fő célom, hogy a színpadon járóképes legyek – a civil életben meg majd csak elsántikálok. Arra tartogatom az erőmet, hogy az előadásokon újra és újra felpiszkáljam a nézők értékrendjét, igazságérzetét. Nekem fontos, hogy olyan darabokban szerepeljek, amelyek nevelnek is, nemcsak szórakoztatnak. Még egy bohózatnak is lehet és legyen is mondanivalója!

– A mondanivaló, pláne, ha politikai tartalmú, ingoványos terep manapság, ez alapján billogot nyomnak színházakra, igazgatókra, művészekre. Szabad ennek kitenni a teátrumot és a nézőt?!

– Kétségkívül sokkal könnyebb volt a rendszerváltás előtt Kaposváron, amikor „csak” egy nagy közös ellenség volt az országban, ami ellen – nyíltan vagy burkoltan – nekünk is lehetett küzdeni. Most egy szétszakadt országban élünk és játszunk, ahol muszáj sokkal rafináltabban gondolkodni és bonyolultabban működni. Bevallom, ezt nagyon nehezen viselem. Ám ahogyan annak idején a kaposvári „fénykorban”, úgy most itt az Örkényben is hasonló gondolkodású és szakmai értékrendű csapat jött össze, amely képes az együtt gondolkodásra – ez óriási erő, ez emeli fel a színházat.

– Önnek rendkívül fejlett az igazságérzete.

– Ez nemigen könnyítette meg az életem, mégsem tudok másmilyen lenni. Sok mindent láttam hetven év alatt, ami formált, de legelőször is súlyos örökséget hoztam otthonról. A II. világháborúban Kaposváron is létrehoztak egy zsidó gettót; az édesanyám a tiltások ellenére odajárt a kerítéshez és lefizette az őröket, hogy a bezárt barátainak élelmiszercsomagot juttasson. Súlyos tragédiát jelentett a családunkban, hogy kultúrmérnök édesapámat másfél évre börtönbe zárták politikai okokból. Egy ügyvéd barátjának kellett volna elmennie a tárgyalásra, tanúként bizonyítani, hogy apám nem is politizált – de a „barát” nem jelent meg. Mindazok után, hogy az oroszok bejövetelekor a terhes feleségét az anyám bújtatta el a padlásunkon, amikor katonák megkergették. Az értékrendem, emberismeretem sarokköveit ezek és a hasonló történetek jelentik. És még valami: a bennem élő átlagon felüli empátiakészség. Tudja, én ettől lettem és maradhattam színész ezzel a „szerencsétlen” alkattal és külsővel. Akkor tudtam igazán „nagyot dobni”, amikor nem rutinra, ügyességre volt csupán szükség, hanem rendkívüli beleélő képességre. Azt hiszem, ezért dolgoztak velem szívesen az ország legjobb rendezői. Akiket nem zavart, hogy nem férek bele a klasszikus szereposztási sémákba.