Buborék is csobbanhat

Kényszer szülte az állatkert létrehozását, bár ezért hálás a sorsnak. Grafikus-népművelőként, „ádáz” művészlélekként vágott élete kalandjába.

Mára eljutott oda, hogy 20 hektáros területen 200 állatot tart, s léteznek köztük olyan kedvencek, „akik” családtagokká nemesültek. A Tóth famíliával évekig együtt lakott például egy példás magaviseletű, csak a bútorzatot rágó-karmoló puma, s ma is van házi papagájuk és majmuk.

Buborék, a víziló köszöni szépen, jól van. Igaz, egyelőre Abonyban fürdőzik a számára fenntartott medencékben, picit magányosan, hiszen hiányolja a közönségét, a látogatói figyelmet, a gyerekzsivajt. Gazdája állítja, hogy a párosujjú patás szívesen „fürdőzik” a népszerűségben.

Csakhogy a behemótot Abonyból Felsőlajosra költöztetni nem kis kaland, ezért még várnia kell az első önfeledt csobbanásra az új otthonában.

OROSZLÁNOK, MAKIK BIRODALMA
A Lajosmizse melletti településen kialakított, ott újra felépített magánállatkertben azért most is akad látnivaló. Például a februárban, Abonyban született két kisoroszlán, vagy az időközben „kamaszkorba” lépett (ez oroszlánok esetében az egyéves kort jelenti) két játékos fehér oroszlán. Utóbbiak igazi ritkaságok, fogságban ugyanis világszerte ötszázat tartanak nyilván belőlük. A Benei-dülő lakói közt találni szibériai tigrist, gyűrűsfarkú makit, emut, zebrát is…

Tóth Tibor az állatkerten belül, családi házban él. Amikor a hallban leülünk, az asztalon egy ampullára leszek figyelmes. Az üvegcsében az a szérum tempózott még nemrég, melyet az oroszlánok elaltatására használtak az Abony–Felsőlajos út biztonságos megtétele érdekében.

– Egy komplett állatkertet elköltöztetni hihetetlenül megterhelő munka – meséli házigazdám. – Reggel ötkor kelünk és este tíz órakor fekszünk. Persze ez korábban is így volt. A mi famíliánk nem jár nyaralni. Ha mégis, akkor az egészet két nap alatt letudjuk. Olyankor is inkább a szakmai érdeklődés vagy az állatvásárlás kiruccanásunk fő célja – avat be a családi műhelytitkokba Tóth Tibor.

REVIZOROK AZ ÁLLATKERTBEN
Az ország első magánállatkertjét Tóth Tibor 1997-ben nyitotta Abonyban. A Bajtárs utcában. A folytatás nem sikerült igazán bajtársiasra: a szomszédja ellehetetlenítette a működésüket, szülővárosa pedig nem állt ki mellette. – Magyarországon a fontos ügyeket gyakran egyetlen tollvonással el lehet intézni – összegez.

A felsőlajosi tanyát családi összefogással, hitelből vásárolták meg. – Itt olcsó minden, és az iparűzési adó sem magas – magyarázza, miért döntött a 20 hektáros terület mellett.

Voltak más kérőik is, de úgy érezte: egyetlen, az állatkertet befogadni szándékozó település se gondolta igazán komolyan az ajánlatát. Az egyik észak-alföldi városban prérit kínáltak föl nekik. Egy másik, középmagyarországi településen 14 hektár várt volna rájuk kerítés, víz és villany nélkül. Az elmúlt években a revizorok is megszállták a magánállatkertet. Két tigrist elkoboztak a hatóságok. Mindhiába.

– Nekem is elképzelhetetlen, hogyan raktuk ezt itt össze – bök a ház ablaka felé Tóth Tibor, ahonnan a kifutókra látni. Kérdezem, hogyan fogant a képtelennek tetsző ötlet, hogy állatkertet alapítson, mire felnevet: – Valamiből meg kellett élnem…

Magyarázatképpen azzal folytatja, hogy ő bolond lélek, művészember, aki közművelődési főelőadóként és grafikusként átélte, milyen nehéz kenyér itthon a kultúrával elhivatottan foglalkozni. Amikor az abonyi telekre szerződött az önkormányzattal, még csak arra gondolt, hogy azon majd majálisokat, gyermeknapot szervez a helyi közösségnek.

Ámde évente néhány nagyobb eseménnyel nem lehetett fenntartani a vállalkozást, ezért tovább gombolyítva az ötletek sorát, vonzó ligetet képzelt el, ahol egész évben állatok is láthatóak. Először kecskéket, lovakat vásárolt, azonban a Duna–Tisza közén, ahol sokan gazdálkodnak, ezek nem jelentettek újdonságot. Ekkor kereste fel a pécsi állatkertet, ahonnan a család üdvöskéjével, egy pumával távozott.

Két évig ingyen üzemelt a kert. Amikor már csak jeggyel lehetett betérni a Bajtárs utcai létesítménybe, a helyi vendégek, az iskolás csoportok elmaradoztak. Ám közben általános ismertséget szerzett Tóth Tibor állatbirodalma, így mind többen érkeztek az ország távoli pontjairól, no meg külföldről. Állami támogatást így sem kapott soha. A turizmus csúcsszervénél pedig akkor se érdeklődtek irántuk, mikor már híre ment, hogy bajban vannak, bizonytalan a sorsuk Abonyban.

TANÍTÓMESTERE: A SZEGÉNYSÉG
Amióta kinyitott a felsőlajosi magánállatkert, egyszeriben a befolyásos „jó barátok” száma is megnőtt. Tóth Tibor azonban a maga útját járja. Pályázni sem pályázik. – Az önrészt inkább lucernára költjük – említi epésen. A szénát és a kukoricát szintén maguk termelik egy 9 hektáros kültelki részen.

Nagy erő az összetartó család. Fiai kitanulták a szakmát, egyikük agrármérnök lett. Felesége maga eteti a kisoroszlánokat. – Tizenegy oroszlánt neveltünk föl eddig – meséli büszkén. – Olyan stabil idegrendszerű állatokat adtam át más állatkerteknek, aminek külföldön a csodájára járnak.

Kiegyeztek a Magyar Állatkertek Szövetségével is. Noha a magánállatkert nem tagja a szervezetnek, amiben tudnak, segítik egymást a felek. Tóth Tibor abban bízik, békés időszaknak néznek elébe, hogy végre- valahára itthon is elismerik azt a munkát, amit – erős hittel – elvégeztek.

– A szegénység megtanított bennünket az összes szakmára. A kifutókat, az épületeket, a villanyszerelési munkákat, a hegesztéseket kalákában végeztük, ennél fogva nyugodtan alszom, mert tudom, hogy nem fognak ránk omlani – nyugtázza az állatkert-alapító, aki biztos abban, hogy a fiai továbbviszik az életművét, s talán akkor sem orroltak meg rá, mikor voltak idők, hogy a majomnak vásárolt banánt, s nem a csemetéinek.

– Ha alkottok, mindig szeretettel alkossatok! – zárja a beszélgetést Tóth úr, aki ezt a mondatot beleírja majd életrajzi könyvébe is, amellett, hogy a fiainak amolyan örökségnek szánja. Az állatkert mellett, természetesen.