Guba Zoltán: Nyuszkó

Piacoltak, húsvétra készültek. Elkövették a hibát: szemük fényét, Lajoskát is magukkal vitték, akit zsenge korára rácáfolva nagy termettel, erős hanggal és akarattal ajándékozott meg a Teremtő. Lajoska, mint gyerek, ki erőst szeretne valamit, előbb csak sóhajtott, kell nekem egy nyuszi. A nyuszi sok bajjal, törődéssel jár, mondta az asszonyka.

Olyan szépen, lágyan szólt, hogy férfiember ilyenkor önkritikusan rögtön megfogadja: a cigit elnyomja, többet nem iszik, sőt még nő után se forog. De Lajoska még nem volt igazán férfi, csupán a harmadik évéhez közelített. Nyúl kell, kiáltotta és toporzékolni kezdett. Még kezdő szülő is tudja, ilyenkor jobb ráhagyni, nem ingerelni a gyereket. Rendben, felelte az asszonyka és a férfi meghunyászkodva. Erős volt a nyúlfelhozatal: akadt fehér és tarka, piros szemű, lapátfülű. Azt akarom, mondta Lajoska, és ujjával, amit eddig férfiasan csemcsegve szopott, előre bökött. Az nem nyúl, az egy kutya, próbálkozott a férfi, válassz másikat! De Lajoskát különös fából faragták, az kell, kezdett toporzékolni, kiabálni újfent, félő volt, hogy ezt hallva, valamelyik szervezet, oltalmazva őt, azonnal magához veszi.

Ne kukacoskodj, súgott az asszonyka. Ha az kell neki, legyen az, miért rontod el a kedvét? A férfi rájött, a véleményével kisebbségben maradt. A pénztárcája után nyúlt, az árushoz hajolt, tudakolva, legalább kistermetű lesz-e az eb. Az, az, felelte az árus, aki fázott már, unta is az egészet, indult volna haza. Hát jó, adta meg magát a férfi, és fizetett.

De szép kis kutyád van, dicsérték a fiút már a villamoson, aki ölben tartotta új szerzeményét. Nem kutya az, nyúl, dacoskodott a kisfiú. Az utasok összenéztek, bájos, de nyilván van némi baj a gyerekkel, cinkoson összekacsintottak. Aztán, mi a neve? Nyuszkó, felelte a kisfiú. Szép név, illik rá, lódították az utasok.

Hanem otthon Nyuszkó kezdett különösen viselkedni, nem ugrált, füvet, répát nem rágott, de macskát űzött, s ahogy foga lett, húst, csontot, papucsot, pulóvert, széklábat, szőnyeget szívesen rágott. És nőtt egyre, úgy bornyúnyira, lett olyan hangja, hogy attól ablakok repedtek. Kutya? Lajoska tapsikolt örömében, az jobb, mint egy nyúl? De mennyire, felelték a jó szülék karban.

A Nyuszkó nevet nem babrálták, nem úgy van az, hogy ma valamit így hívunk, holnap úgy, összezavarhatjuk vele az állatot. Nyuszkó ügyesen, gyorsan beilleszkedett a családba. Akadt néhány idegesítő tulajdonsága: míg befért az ágy alá, oda zoknikat, gatyákat, cipőket gyűjtött. Később ezeket elásta a kertben. Hetente megrágta a tévé távirányítóját, annyira imádta az ízét. Minden pocsolyában megfürdött, a sarat a szobában rázta le magáról, így, csatakosan az ágyba is belefeküdt.

Hanem ez mind semmi: Nyuszkóról kiderült, újfundlandi, mentőkutya vére buzog benne, ha valakit medencében, vízben látott, erővel a partra vonszolta, s várta a dicséretet, jó kutya, ügyes kutya. Gondolták, ha vége a nyárnak, legalább ez a gond megoldódik. De nem! A férfi minap, ahogyan szerette, a fürdőszobába vonult, újságot vitt, hogy ezt most kiolvassa. Hanem az ajtót nyitva felejtette. Öt perce lubickolt békésen, amikor Nyuszkó bemasírozott hozzá. Észlelte a veszélyt, a kádba ugrott, a férfit a nyakánál fogva kirángatta. Jó kutya, ügyes kutya, mondta a férfi Nyuszkónak. A tükör előtt a sebeit nézve, tanakodott, hogy jó, de mit mondok az asszonykámnak?

S vajon elhiszi-e nekem?