Häftling voltam - Interjú egy túlélővel - 45 év kellett, hogy meg tudjon szólalni

Egy túlélővel készült interjúval és egy különleges kiállítással emlékezünk rájuk.

Negyvenöt év kellett Fahidi Évának ahhoz, hogy megszólaljon. Pontosabban, hogy beszéljen arról, amiről addig nem tudott. Amikor aztán 1989-ben megszólalt, azt sem Magyarországon, hanem Németországban, egészen pontosan a hesseni tartományban lévő Stadtallendorfban tette. Itthon még mindig kevesen ismerik a nevét, bár néhány hete szinte berobbant a köztudatba: Merkel kancellár asszony mellett ő volt idén, a holokauszt 70. évfordulóján rendezett berlini ünnepség németül is tökéletesen beszélő főszónoka.

– A bevezetőt egy lengyel sorstársa mondta, az ünnepi beszédre önt kérték fel, s ezután következett Angela Merkel. Ez volt tehát a legfrissebb megszólalása. De mi törte meg 1989-ben a negyvenöt évig tartó hallgatást?

– Egy meghívás… 1944-ben, Auschwitzból egy nap átszállítottak minket az allendorfi munkatáborba. A táborparancsnok dühös volt, amikor meglátott bennünket, mert férfiakra számított, nem elgyötört nőkre. Három napig hizlaltak bennünket, még krumplit is kaptunk, igazi krumplit!

– Mit dolgoztak?

– Igazi rabszolgamunkát végeztettek velünk: 50 kilós bombákat kellett készítenünk, mozgatnunk, cipelnünk, megtöltenünk robbanóanyaggal, miközben a végén én magam nem voltam még negyven kiló sem. Nem is tudom, hogyan bírtuk ki. Na, ez az Allendorf időközben város, Stadtallendorf lett.
És egyszer csak pusztulni kezdtek a teheneik. Kiderült, hogy valamilyen mérgezett füvet ettek. Keresték, kutatták az okokat, végül rájöttek, hogy amiről nem tudtak, de legalábbis nem beszéltek, az máig ható valóság: az egykori tábor földbe zárt mérgei okozták a tehenek pusztulását. És akkor, 1989-ben úgy döntöttek, megkeresik az egykori kényszermunkásokat.
A kinti egy hét alatt sok mindent láttam. Leginkább azt, hogy képesek voltak szembenézni a múlttal és magukkal. Voltam családoknál, ahol a gyerekek nem tudtak beletörődni abba, amit a szüleik tettek, és szembefordultak velük. Én ott arról beszéltem, hogy ugyan elfogadtuk a meghívást, a felénk nyújtott kezet, de megbocsátani nem tudunk, és nem is akarunk. Most januárban, Berlinben viszont ki tudtam mondani, hogy már nem gyűlölök senkit. Mert nem lehet gyűlöletben élni, mert az csak gyűlöletet szít. Merkel, ha lehet, még tovább ment: azt mondta, hogy tudják, mit tettek, de azt is tudják, hogy soha többé ilyen nem fordulhat elő se Németországban, se Németországgal.

– Hogy ezt ennyire hangsúlyozza, netán azt jelenti, hogy másutt, például Magyarországon, akár újra előfordulhat zsidóüldözés?

– Én annak vagyok a tanúja, hogy öt perc alatt el lehet kezdeni. És annak, hogy a magyar társadalomban még mindig nincs szilárd tudat a holokausztról, és hogy ezért kell erről beszélni, mert a tudatlanság nagyon veszélyes.

– Igaz, és a jelek sem túl biztatóak. A napokban feldúlták a győri zsidó temetőt; kiderült, hogy az általános iskola felső tagozatainak írott történelemkönyv elismerően fogalmaz Hitlerről; egy képviselő beleköpött a Duna-parton kivégzett zsidók lábnyomait őrző emlékmű egyik cipőjébe, és továbbra is a magyar parlament tagja…

– A német középiskolások fél éven keresztül történelemórán csak a holokauszttal foglalkoznak, így rendkívül tájékozottak. Ezzel szemben a magyar fiataloknak általában nulla tárgyi tudásuk van erről, csupán a családi háttér dönti el, vannak-e előítéleteik vagy sem. Németországban ma senki nem zsidózhat következmények nélkül, Magyarországon viszont bizonyos fokig intézményesítették a gyűlöletet, a gyerekeket nem arra nevelik, hogy minden ember egyforma. Ezzel együtt most már idehaza is hívnak, nemrég voltam például Debrecenben előadást tartani. De Németországban tényleg sokkal többen ismernek, Stadtallendorfba például az idén már tizennyolcadszor megyek, ott díszpolgár vagyok, májusban pedig Duisburgba várnak. Azt hiszem, arrafelé szájhagyomány útján terjedek…

– Amikor 1989-ben beszélni kezdett, meg is írta a történetét?

– Nem, akkor még nem. Én a túlélők csendes többségéhez tartoztam, és elnyomtam az emlékeimet. Ami csaknem hatvan évig sikerült. Nagyon érdekesen működik az ember lelke: ahhoz, hogy ne bolonduljon meg, nincs más út, csak az, hogy teljesen elnyomja, amit átélt. Én még csak nem is álmodtam Auschwitzcal. De egyszer eljön az a pillanat, amikor az emlékek maguktól kitörnek. Nálam ez 2004- ben történt, amikor 59 év után képes voltam visszamenni Auschwitzba. És akkor megírtam az életemet, ez egy kis füzet lett, ami bekerült a német tanrendbe. Miután az eredetit németül írtam, később visszafordítottam magyarra, s ebből lett A dolgok lelke című könyvem, aminek lassan a harmadik kiadását készítjük elő.

– Aki életkora miatt sem élhette át a holokausztot, és ráadásul nem zsidó, leginkább két kérdésre keresi a választ. Az első: hogyan nem vették észre, mi készül?

– Jó kérdés, s nem könnyű rá válaszolni. Bizony vaknak kellett lennünk, hogy nem akartuk látni, mi történik körülöttünk és velünk. Holott például a mi családunkban mind a két ágról éltek a Felvidéken rokonaink. Amikor 1938-ban, a müncheni egyezménnyel Németország megszerezte a Szudéta-vidéket, a németek majd’ 400 ezer csehszlovák állampolgárt, köztük 83 ezer zsidót megöltek vagy kivégeztek, százezreket küldtek börtönbe, koncentrációs táborba vagy kényszermunkára. Prágától északra, Terezínben német koncentrációs tábor működött. Tehát ha akartuk volna, pontosan tudhattuk volna, hogy mi folyik körülöttünk. Hogy hihette el az a sok okos zsidó, hogy Magyarország érintetlen marad? Azon a Magyarországon, ahol már 1920-ban megcsinálták Európában az első zsidótörvényt, akkor, amikor Hitler még sehol sem volt! És utána jött még három további zsidótörvény. És ennek ellenére az egész magyar zsidóság – nagyon kevés kivétellel – ostoba módon bízott, hogy valahogy majd csak megússzuk. Hogy velünk ez nem történhet meg…

– Aztán, persze, megtörtént…

– Ha mi, zsidók akkor nem lettünk volna olyan halálosan szemellenzősek – ami visszatekintve, felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan –, akkor nekünk is tudomásul kellett volna vennünk azt, amit nem akartunk tudni. Pedig az egyik unokaöcsémet már 1942-ben(!) deportálták. Velem egyidős volt. És ugyan életben maradt, visszajött, de korán meghalt, mert kislánynak használták egy férfilágerben a kápók a szép, göndör haja miatt. De mi mégis hittük, hogy majd Horthy, majd jön Horthy, és megmenti a magyar zsidókat…

– És amikor 1944-ben bezárult maguk mögött is a gettó ajtaja?

– Nyilván hihetetlen, de még akkor is tele voltunk reménnyel! Azt ugyan már lehetett tudni, hogy elvisznek bennünket, de bizton hittük, hogy majd valami munkatáborba megyünk. Utolsó percig, még akkor is, amikor belöktek a vagonba, erről beszéltünk. Megérkezünk majd valahová, dolgozni kell, dolgozni fogunk és kész. Túléljük!

– Magukat Debrecenből hurcolták el.

– Hajtottak minket az úttesten, a járdán pedig bámészkodtak az emberek. Csönd volt, de úgy láttam, szinte megelégedetten nézett bennünket Debrecen lakossága. Amikor a háború után visszajöttem, kimentem a piacra, és egyszer csak azt hallom a hátam mögött: „Hát többen jöttek vissza, mint amennyit elvittek…” Azért persze voltak, akik segítettek: sok magyar kapta meg Izrael állam legnagyobb kitüntetését, a Jad Vasemet, a vészkorszakban a zsidókat mentő Világ Igaza kitüntetést.

– Felteszem a másik kérdést: hogyan engedhették magukat a mészárszékre hajtani?!

– Két dolog kitörölhetetlen az életedből, ha Häftling, vagyis fogoly voltál: az utazás és a szelektálás.
A deportálások nagy része ugyebár június hónapban történt, és Magyarországon nyár volt. A vagon azonban izzott a hőségtől, bent összezárva nyolcvan ember, egy vödör víz és egy kübli. Én azt a három napot nem tudom elmondani annak, aki nem élte át.
A másik kitörölhetetlen emlék a szelektálás. Amikor mindenki úgy veszítette el a családját egyetlen másodperc alatt, hogy észre se vette. Mindössze csak ennyi történt: egy intés… A táborba érkezés koreográfiája mélységes pszichológiai ismeretek alapján lett kidolgozva. Azt a szakaszt, amit a saját lábunkon kellett megtennünk, igyekeztek úgy kialakítani, hogy pánik ne törhessen ki. Hiszen háromezer ember érkezett átlagosan minden vonattal. A kiszállás után rettenetes gyorsasággal szétválasztották a nőket és a férfiakat.
Maradtunk tehát nők, elkezdtek ötös sorokba rendezni minket. Aztán mondták, hogy nem kell aggódni, csak azért nem egyszerre megyünk, mert az öregebbeket és a fiatalabbakat kifárasztotta a hosszú utazás, és őket majd teherautóval hozzák utánunk. Mi meg csak vártuk, hogy mikor hozzák a többieket... Eltelt egy nap, aztán még egy. A kápónk, Susánka egy 1942-ben deportált szlovák lány volt, tőle kérdeztük: mikor jönnek már a rokonaink? Mire a szemünkbe röhögött, a kéményre mutatott, és azt mondta: Látod azt a füstöt? Na, abban van az apád meg az anyád. 

„Aki megjárta Auschwitzot, annak két élete van: egy Auschwitz előtti és egy Auschwitz utáni. Az ember Auschwitz utáni életében, bármilyen hosszú is, minden pillanatában, zsigereiben és lelke minden rejtett zugában, ha el akarja nyomni, ha beszél róla, ott van a háttérben: Auschwitz” – kezdi könyvét Fahidi Éva.

– Rajtam kívül csak a nagynéném, a tánti élte túl Auschwitzot, aki orvos volt, ezért kiemelték a többiek közül. Miután visszatért, próbált még élni egy kicsit Debrecenben, de aztán öngyilkos lett. Összesen csaknem ötvenen vesztek oda a rokonaim közül.