Inkább elkerüli a tengert, mert meghasadna a szíve

A Bács-Kiskun megyei falu szélén áll a Pedro Boat Kft., amelynek tulajdonosa a holland Jan van der Weide. Az udvaron gyönyörű luxusjacht várja, hogy elszállítsák.

A Spationavis 40 tizenkét méter hosszú és tizennégy tonnát nyom. Ebből tízet rendelt egy berlini partner, négyet már megépítettek, és a korábbi típusokból is vitt már harmincat. Párhuzamosan több hajón dolgoznak egyszerre, jól irányozva a munkafolyamatokat. Egy építést hét-nyolc ember 3600 óra alatt fejez be, kisebb modellnél persze mások az arányok.

Csendes Csaba egyike a leghűségesebb alkalmazottaknak, tizenöt éve erősíti a gyár csapatát. Bebújunk a „benti borda” belsejébe, ahol a fiatalember egyedül „birkózik” a hatalmas konstrukcióval, kódok alapján illeszti össze az elemeket. Hegeszt, kalapál, csiszol. A 3D-s tervezés Romániában történik, a méretre szabott és számokkal ellátott panelek pedig Hollandiából érkeznek.

– Nem kell tervrajz, fejből tudok mindent – árulja el a lakatosmester, aki ebből a típusból már az ötödiket készíti. – Egy hajó kilencszáz alkatrészből áll. A vázba három-négyszáz darab kerül, csak bordából kétszer huszonhétre van szükség. A vasszerkezetet „fejjel lefelé” helyezve szereljük össze, majd a végén talpra állítjuk.

A gyáros végigvezet a csarnokon, ismerteti a munkafázisokat. A hajótest először a homokszóró kabinban felületkezelést kap, alapozófestékkel kenik le rozsdásodás ellen, majd jöhet a glettelés, végül pedig a karosszéria fényezése. Az asztalosok a bútorozást, a műszakiak a jacht elektromos és egyéb felszerelését összehangoltan végzik.

Jan meséli, hogy az általa tervezett modelleken mindig talál apróbb módosítani valót, most több mint hatvan esetben változtatott. Általában az ötödik építmény az igazi. Alapáron sem olcsó mulatság, hát még ha extrákat kér a megrendelő!

A holland hajóépítő messziről kezdi életmeséjét. Szegény családban nőtt fel, tízen voltak testvérek. Tizenhárom évesen már kemény paraszti munkát végzett, lovakat, teheneket gondozott, traktort vezetett. Aztán tizenöt esztendős korában elszegődött tengerésznek – és ezzel máris megtaláltuk szenvedélyének eredőjét. Később hivatásos katona akart lenni, ám öt év után meggondolta magát. Barátjával törték a fejüket, mihez kellene kezdeniük. Jachtra fájt a foguk, de nem tudták megvenni. Aztán Jan családot alapított, és munkát vállalt egy hajóépítőnél. De hamar távozott is, mert összeszólalkozott a munkavezetővel.

– Hajóasztalosként hirdettem magam az újságokban. Egy romos templomban rendeztem be a műhelyemet, a plébánián laktam. Nemsokára meg is jelent egy megrendelő, látni szerette volna a kész munkáimat. Hát azok még nincsenek, de már alakulnak, és előleget kértem. Abból aztán megvettem a szerszámokat, az anyagokat, majd lassacskán megszületett az első hajó. Mit mondjak, nem volt valami szépséges!

Se pénz, se gyakorlat – és munka sem lett több. Legközelebb úgy reklámozta magát, mint aki hajótestet készít. Ami igaz volt, mivel hegeszteni tudott, és tanult festeni is. Jócskán megküzdött a végeredményért. Innen már csak egy lépés volt, hogy bátorkodjon komplett hajóépítést vállalni! Az 1980-as évekre új üzemcsarnoka lett, több embert foglalkoztatott, de az akkoriban kialakult válság miatt nem tudta eladni a portékáit. Csődöt mondott a vállalkozása, és a magánélete is. Nem sírja vissza azt az időszakot.

A körülmények úgy hozták, hogy képbe került Magyarország. Jan persze nálunk is hajóban akart „utazni”, nem kevés tanulópénzt fizetett érte. Pedig a legnagyobb múltú budapesti és vidéki vállalatokkal próbálkozott. Felszámolta hollandiai életét, itt akart boldogulni. Lakott Pomázon és Szentendrén. Volt némi megtakarított pénze, sikerült is túladnia rajta, minek következtében megint padlóra került. Megismert viszont egy hölgyet, Nikolettet, aki nélkül mindmáig nehezebben tudna kiigazodni a magyar bürokráciában. Társakként is boldogságban élnek, és harmonikusan nevelik az évekkel ezelőtt örökbe fogadott ikerpárt.

– Kiskunhalason három évig béreltem egy üzemcsarnokot, majd úgy döntöttem, megteremtem a saját birodalmamat – idézi fel az ezredfordulón történteket. – Sem a városban, sem a környékén nem találtam megfelelő helyet, mígnem az akkori tázlári polgármester anyagi segítséget ígért, ha ott építem fel a hajógyárat. Nem kellett volna hinnem neki, a támogatásnak csak a töredékét kaptam meg. Magyar és holland hitelt vettem fel, amit mára vissza is fizettem. De attól tartok, a hatszázezer eurós beruházás soká fog megtérülni.

Hosszan beszélgetünk még, Jan egyre bátrabban sztorizik magyar nyelven. Szereti az alföldi tájat, a végtelen nyugalmat, bár nagyon hiányzik neki a tenger. Amikor hazamegy, úgy választja meg az útvonalat, hogy ne haladjon el víz mellett, mert meghasadna a szíve. Régebben rengeteget vitorlázott, mára hajója sincs, azért, mert a felesége tengeri beteg – jegyzi meg nevetve. Tázláron ismerik és tisztelik. Volt, amikor harmincöt embernek adott munkát, most is főleg helyiekkel dolgoztat. Hatvannyolc évesen már lassítani akar. A több nyelvet beszélő, évekkel ezelőtt Szerbiából áttelepülő asszisztensében, Zsunyi Flóriánban például annyira megbízik, hogy neki a stafétabotot is átadná.

– Örülök minden sikeres vállalkozásnak – ezt már Bán Róbert, Tázlár polgármestere mondja. – Többen a nehézségek ellenére is kitartanak, és munkát adnak a helyieknek. Amiben tudjuk, segítjük őket. 232 egyéni vállalkozó és őstermelő van bejelentve hozzánk, közülük 169-en mentességet élveznek az iparűzési adó alól. Nemrég fórumra és vacsorára hívtuk a legtöbb adót fizető cégvezetőket, az első három helyezett díjat kapott. Jan lett a második, viccesen megjegyezte: „Róbert, te versenyt hirdettél a vállalkozóknak. Mi meg kibontjuk a vitorláinkat, és még jobban teljesítünk. Hogy minél többet fizethessünk...”